– A nap minden reggel felkel, este pedig lemegy, és egyszer sem kellett nekem a vállamon felvinnem az égre – mondja Margit, és ahogy kimondja, elmosolyodik.
Érződik rajta, hogy ez már nem egy könyvből megtanult bölcsesség. Nem egy jól hangzó idézet, amelyet alkalomadtán előveszünk, amikor szeretnénk megnyugtatni magunkat. Ő valóban megtapasztalta, hogy a világ akkor is működik, ha egy időre nem ő próbál mindent ellenőrizni, megtervezni és a vállán tartani.
Ehhez azonban előbb ki kellett mennie az erdőbe.
Nem egyszerűen sétálni, ahogyan korábban is annyiszor tette, amikor már túl sok volt a munka, a felelősség, a gondolkodás és a folyamatos problémamegoldás. Meg kellett tanulnia jelen lenni, figyelni és hagyatkozni arra, ami körülötte történik.
Közben fel kellett tennie magának egy ennél is nehezebb kérdést:
Lehet-e az ember hivatása valami, amire a környezete esetleg értetlenül néz? Értékesebb-e az, amit egy erdő szélén, sáros cipőben ad másoknak, mint az a munka, amelyhez rang, pozíció, szakmai tekintély és évtizedes tapasztalat kapcsolódik?
Margit több mint harminc évig dolgozott vezetőként. Gazdasági igazgató volt, akihez döntések, felelősség és biztonság kötődött. Ma embereket kísér az erdőben, segít nekik elcsendesedni, kilépni a gondolataik állandó körforgásából, és újra észrevenni azt a világot, amely mellett a hétköznapokban szinte vakon rohanunk el.
Az első erdőfürdő vezetése előtt még attól is félt, hogy elveszíti a résztvevőket az erdőben. Ma már tizennyolc alkalom és körülbelül nyolcvan résztvevő tapasztalata van mögötte. Vezetett barátokat, idegeneket, férfiakat, nőket, időseket, fiatalokat és céges csapatot is.
A története mégsem arról szól, hogy valaki egyik napról a másikra megtalálta a hivatását, és onnantól minden könnyen ment.
Sokkal inkább arról, hogyan tanulunk meg hinni abban, amit régóta érzünk. Hogyan bontjuk le magunkban azt a gondolatot, hogy csak az lehet értékes, amit hosszú évekig tanultunk, amiről papírunk van, és amit a külvilág is elismer. Lehet-e a bizonytalanságon, a megszégyenüléstől való félelmen és a „mit szólnak majd?” kérdésén keresztül eljutni oda, hogy végre megmutassuk azt, akik vagyunk?
Kiégés 40 felett: amikor eltűnik az öröm és az élet értelme
Amikor Margit jelentkezett a mentorprogramba, kérésemre felsorolta az érzéseit:
– Kiégettnek, enerváltnak és fáradtnak érzem magam. Szorongok, unom a napjaimat, és nem tudom, merre induljak tovább.
Hiányzott belőle a lelkesedés, amely korábban természetes része volt. Eltűnt az öröm, az élet értelmének és a saját értékességének érzése.
Hallgattam őt, először még szinte tárgyilagosan sorolta a szavakat: kiégett, fáradt, szorongó, enervált. Ahogy azonban tovább mesélt, érezhetővé vált, hogy ez nem egyszerű munkahelyi elégedetlenség volt.
Margit mindig energikus, cselekvő emberként ismerte önmagát. Olyannak, aki megoldja a problémákat, összefogja az embereket, felelősséget vállal, és akkor is továbbmegy, amikor mások már elfáradtak.
Éppen ezért volt annyira ijesztő számára, amikor ez az erő eltűnt.
Nem valami új képességet szeretett volna megszerezni. Azt kereste, hogyan találhatna vissza önmagának ahhoz a részéhez, amely valaha természetesen tudott örülni, lelkesedni és kapcsolódni az élethez.
Az erdő ekkor már régóta jelen volt a napjaiban.
Sokat járt ki a természetbe, különösen akkor, amikor a mindennapi stressz elviselhetetlenné vált. Az erdő egyfajta menekülőút volt számára. Úgy érezte, ott képes visszabillenni valamennyire az egyensúlyába, és újra életet lehelni saját magába.
Csakhogy sokáig ő is úgy használta az erdőt, ahogyan a legtöbben. Ment, sétált, közben pedig tovább gondolkodott.
Az erdő ott volt körülötte, ő azonban továbbra is a fejében maradt. Ugyanazokat a problémákat forgatta, a beszélgetéseket újra játszotta. A fák csak díszletként vették körül.
A fordulat akkor következett be, amikor először olvasott az erdőfürdőről.
– Abban a pillanatban azt éreztem, hogy nekem részt kell vennem egy ilyenen. Ezt nekem találták ki – emlékszik vissza.
Nem mérlegelt sokáig. Kipróbálta, megtapasztalta, majd amikor megjelent előtte egy képzési lehetőség, gondolkodás nélkül belevágott.
Ez azonban még nem jelentette azt, hogy felismerte volna benne a saját hivatását.
Margit története jól példázza azt a folyamatot, amelyet a videó részletesebben bemutat.
Akkor, amikor Margit belevágott a mentorprogramba, már folyamatban volt az erdőfürdő-vezetői képzése.
Tudta, hogy jól érzi magát a természetben. Azt is megtapasztalta, milyen mélyen képes hatni rá az erdőfürdő. Mégsem tudta elképzelni, hogy ebből egyszer valódi életút vagy hivatás lehet.
– Talán már kapizsgáltam valamit – mondja –, de nagyon távolinak tűnt. Bizonytalan voltam abban, hogy képes vagyok-e rá. Teljesen más terület volt, mint amivel hosszú éveken keresztül foglalkoztam.
Itt érkeztünk el ahhoz a belső korláthoz, amely sok életfeladatát kereső emberben megjelenik.
Margit több mint harminc évig vezetőként dolgozott. A gazdasági igazgatói pozícióhoz rang és presztízs kapcsolódott. Megszerzett tudás, döntési felelősség és szakmai elismerés állt mögötte.
Ehhez képest mit jelent az, hogy most emberekkel járja az erdőt?
Mit fognak szólni a korábbi kollégák, barátok és ismerősök? Nem gondolják majd azt, hogy megbolondult? Azt fogják kérdezni, miért nem azt csinálja, amihez valóban ért?
Voltak, akik örömmel és kíváncsian fogadták az új irányt. Mások egyáltalán nem értették, honnan jött ez az egész.
Margit fejében közben újra és újra megjelent a kérdés:
– Hogyan kezdhetnék bele valamibe, amihez még nem értek eléggé?
A régi szakmájában otthonosan mozgott. Tudta, mit kell tennie, hogyan oldjon meg egy válsághelyzetet, és miként adjon biztonságot a körülötte dolgozóknak.
Az erdőfürdőzés új terep volt. Úgy érezte, hosszú időnek kell eltelnie, mire elég jó lehet benne, mert valami gyenge, kezdetleges vagy „gagyi” dolgot nem adhat ki a kezéből.
A beszélgetésben itt megállunk egy pillanatra és felteszem neki a kérdéssort:
– Mi alapján döntjük el, hogy valaki ért-e valamihez? Azért, mert hosszú évekig tanulta, papírja van róla, és a társadalom értékesnek nevezte? Vagy azért, mert egy tudás ösztönösen fakad belőle, és a saját élettapasztalatán keresztül képes másokhoz eljuttatni?
Az erdőfürdő vezetésének módszerét természetesen meg kellett tanulnia. A ráhangolódás, a biztonság megteremtése, az emberek finom kísérése, a csoport érzékelése és megtartása azonban már régóta ott élt benne, hisz eddig is ezt csinálta.
Azonban ezt a tudást nem tartotta elég értékesnek, mert nem a megszokott formában jelent meg.
A képzés befejezéséhez Margitnak önálló erdőfürdőt kellett vezetnie.
Nem lehetett tovább halogatni. Meg kellett hívnia az embereket, ki kellett állnia eléjük, és végigvezetni őket egy olyan folyamaton, amelyet addig ő maga is csak tanult.
Az első alkalom emléke ma is elevenen él benne.
Ahogy beszél róla, felgyorsul a hangja. Szinte újraéli azt a feszültséget, amely akkor elárasztotta.
– Ismerősöket hívtam, olyan embereket, akikben megbíztam, és akik jól ismertek. Ettől azonban még nem lett kisebb bennem a félelem. Többször kimentem előre az erdőbe. Minden lépést gondosan megterveztem. Tudni akartam, melyik fához mennek, mikor érnek oda, hol állnak meg, mit mondanak majd, és milyen sorrendben történnek az események.
Még menet közben is újabb aggodalmak törtek rá.
– Mi lesz, ha valaki nem hallja meg a visszahívó hangot? És ha az egyik résztvevő nem tér vissza? El is veszíthetem az embereket az erdőben. Szinte halálfélelmem volt attól, hogy meg kell szólalnom előttük – mondja. – Nagyon nagy gátat kellett átlépnem.
A „muszáj” végül odalökte az első lépéshez.
Ezt a szót általában rossz érzésekkel kapcsoljuk össze. Ebben az esetben azonban a képzés követelménye segített átjutni azon a határon, amelyet Margit talán még hónapokig kerülgetett volna.
Megtartotta az első alkalmat. Nem pontosan úgy alakult, ahogyan eltervezte.
Az erdő pedig már az első napon elkezdte tanítani.
Margit eleinte szinte centiméterre megtervezte az alkalmakat. Az erdő azonban nem tartotta magát a forgatókönyvhöz.
Ha egy bizonyos fához szerette volna vezetni a csoportot, előfordult, hogy nem talált oda. Szélhez kapcsolódó gyakorlatot tervezett? Teljes szélcsend fogadta őket. Máskor eltűnt egy fa, megváltozott az ösvény, vagy egy résztvevő egészen más irányba vitte a folyamatot, mint amire Margit számított.
Kezdetben minden ilyen helyzet aggodalmat keltett benne. Az első alkalmakon a sírás kerülgette, amikor valami eltért a tervtől.
Lassan azonban felismerte, hogy az erdőben éppen az történik, aminek történnie kell.
Nem az ő feladata minden körülményt uralni. Sokkal fontosabb, hogy ráhangolódjon a természetre és a résztvevőkre, és észrevegye, mit kér az adott pillanat.
– Az erdő nagy tanítómester – mondja. – Szép lassan megtanított rá, hogy engedjem, figyeljem és maradjak kíváncsi arra, hogy mit tartogat ma nekünk. Ez a ráhangolódás lett az erdőfürdőim egyik legfontosabb eleme.
Margit ma is készül, tervez és felelősséget vállal. A vezetői tudása nem tűnt el belőle.
Megtanulta, hogy a világban akkor is van rend, amikor az események másként alakulnak, mint ahogyan elképzelte.
Amikor erről beszél, nevetve mondja:
– A nap minden reggel felkel, minden este lemegy, és egyszer sem kellett nekem a vállamon felvinnem az égre.
Ebben a mondatban ott van Margit egész átalakulása.
A gazdasági vezető, aki évtizedeken át felelősséget vállalt, ellenőrzött, tervezett és megoldott, most azt tanulja, hogyan lehet biztonságot teremteni anélkül, hogy mindent kézben tartana.
Felmerülhet a kérdés: miért van szükség erdőfürdő-vezetőre? Miért nem elég egyszerűen kimenni az erdőbe?
Margit maga is hosszú évekig rendszeresen járt a természetbe. Jobban érezte magát tőle, mozgott, kiszakadt a megszokott környezetéből, és valamelyest feltöltődött.
A gondolatai azonban vele mentek.
Az erdőfürdő abban segít, hogy a résztvevő kilépjen ebből az állandó belső zajból, és másfajta jelenlétbe érkezzen.
Margit három egyszerű dolgot kér azoktól, akik vele tartanak.
Tegyék el és kapcsolják ki a telefonjukat. Engedjék meg maguknak a csendet. A meghívásokat fogadják nyitottan és kí@áncsian. Mindeközben semmi sem kötelező.
Nem kell tudni meditálni. Nem szükséges különleges lelkiállapotban érkezni, és semmilyen spirituális előképzettség sem kell hozzá.
– Ha fáradt vagy és kíváncsi, már jók vagyunk – mondja megnyugtatóan.
Az erdőfürdő alatt az érzékszervek veszik át a vezetést. A résztvevők megfigyelhetik a lombokon átszűrődő fényt, megtapinthatják egy fa kérgét, észrevehetik az erdő illatait, hallgathatják a neszeket, vagy hosszabb ideig figyelhetnek egyetlen növényt.
Végtelenül egyszerűnek tűnő dolgokat tesznek. A figyelem elhagyja a problémák állandó körforgását, és visszatér a testhez, az érzékekhez és a jelen pillanathoz.
Margit így fogalmaz:
– Mintha az erdővel mennénk kézen fogva. Néhány órára a természet válik a társunkká.
Ebben az állapotban az elmagányosodás érzése is enyhülhet. A résztvevők nemcsak a fákkal, növényekkel és a tájjal kapcsolódnak, hanem egymással is.
Az erdőfürdőkön időnként megosztóköröket tartanak, amelyeket Margit szívesebben nevez a figyelem körének.
Mindenki elmondhatja, mit tapasztalt. A megszólalás azonban nem kötelező. Előfordul, hogy valaki olyan mély nyugalomba kerül, hogy már egyáltalán nincs kedve beszélni.
A többiek ilyenkor egyszerűen meghallgatják azt, aki megosztja az élményét.
Nem szakítják félbe. Nem mondják el, ők hogyan csinálták volna. Tanácsot sem adnak. Nincs vita és nem próbálják meg kijavítani a másik érzését vagy felismerését.
Csak figyelnek rá.
Margit hangja ellágyul, amikor ezekről a pillanatokról beszél.
– Imádom a figyelem köreit. Nagyon szépek. Létrejön egy csendes tér, ahol elmondhatod, mit éltél meg, a többiek pedig semmi mást nem tesznek, csak végighallgatnak.
Milyen ritkán kapjuk meg ezt a hétköznapokban.
Amikor elkészült Margit életterve, rögtön felismerte benne önmagát. Megmutatta a párjának és a fiának is. Mindketten azt mondták:
– Igen, ez olyan, mint te.
Az öröm mellett azonban gyorsan megjelent a félelem.
Hogyan lehet ebből közösséget építeni? Hogyan kell láthatóvá válni? Miként lehet elérni az embereket? Mit kezdjen az online világgal, amikor korábban még Facebook-profilja sem volt?
Az élettervben már megjelent a közösség, a természet, az emberek kísérése és az olasz életérzés. Papíron mindez nagyon közel állt hozzá. A megvalósítás útja azonban távolinak tűnt.
Amikor azt kérdezem tőle, mit szeretne, hogy érezzen az, aki először találkozik az Erdőfürdőzz velem! névvel, gondolkodás nélkül válaszol:
– Azt, hogy tudom, mit érez. Tudom, min megy keresztül, és biztonságban van velem.
Ebben a mondatban sűrűsödik össze mindaz, amit a korábbi életéből magával hozott.
Gazdasági igazgatóként is ő jelentette a szervezet egyik biztonságot nyújtó lábát. Az emberek érezték, hogy lehet rá számítani, átlátja a helyzetet, és válságban sem veszti el a fejét.
Ma ugyanezt a biztonságot teremti meg az erdőben, az emberek lelkében.
A szakmai múltja tehát nem vált feleslegessé. A vezetői képességei, a felelősségtudata és az emberek megtartásának ereje átköltözött egy másik térbe.
Régen számok, folyamatok és szervezeti problémák között vezetett. Most embereket kísér vissza a csendhez és önmagukhoz.
Margit azzal nyugtatta meg magát, hogy az első tavasz csupán tesztidőszak lesz.
Kitűzi az időpontokat, elmondja a családnak és az ismerősöknek, hogy erdőfürdőket vezet, és meglátja, mi történik. Nem akart rögtön Facebook-oldalt, hirdetési rendszert és komoly online jelenlétet építeni.
Úgy gondolta, ha azok, akik eljönnek, jól érzik magukat, majd mesélnek róla másoknak. A híre szájról szájra terjedhet. Ez valóban megtörtént.
Barátok hívták a rokonaikat, az ismerősök továbbadták a lehetőséget, és olyanok is érkeztek, akikkel Margit korábban soha nem találkozott.
Kívülről nézve ez egyértelmű sikernek tűnhet.
Margit azonban a tavaszi szezon végére mélyre zuhant.
A pozitív élmények helyett egyre inkább a nehézségekre, a kevésbé sikerült alkalmakra, a bizonytalanságokra és a hiányokra figyelt. A kudarcélmények lassan nagyobbak lettek, mint a sikerélmények.
Egyre távolibbnak és elképzelhetetlenebbnek tűnt, hogy valóban ezzel foglalkozzon.
– Nagyon gatyára kerültem – mondja őszintén. – Már szinte csak a negatívumokat láttam.
Segítséget kért, és egy háromalkalmas folyamatba kezdett. A beszélgetések során lassan felszínre kerültek azok a félelmek, amelyek addig a háttérből irányították. Megkérem, hogy sorolja fel őket, miközben tudtam, hogy mit fog mondani. Nem tévedtem.
– Nem értékes, amit csinálok. Nincs rá szüksége az embereknek. Nincs rá idejük vagy pénzük. Ciki és béna lesz. Megszégyenülök. Leégek. Mindenki rajtam fog nevetni.
A félelmek kimondva talán túlzónak tűnnek, belül azonban nagyon is valóságosak voltak. Margit korábban egy elismert vezetői szerepből érkezett. Most sáros ruhában tért haza az erdőből, fáradtan és egy egészen más minőségű munka után.
Néha végignézett magán, és megjelent benne a gondolat:
A gazdasági igazgató ilyenre adja a fejét?
A coaching során Margit azt a feladatot kapta, hogy írja össze az erdőfürdőkről kapott pozitív visszajelzéseket.
Leült egy üres papírral. Nem jutott eszébe semmi.
Egyetlen jó mondatot sem tudott felidézni, pedig addigra számos ember mondta el neki, milyen mély élményt kapott, hogyan nyugodott meg, milyen felismerésre jutott, vagy mit vitt magával az alkalomról.
Végül előkereste az üzeneteket és a leveleket. Visszaolvasta az írásban kapott visszajelzéseket, és ezekből kezdte lassan megtölteni a lapot.
Ez lett az egyik első lépés, amely kimozdította a sötétségből.
Sok teljesítményorientált ember ugyanígy működik. Megkap egy elismerést, nyugtázza, majd már megy is tovább a következő feladatra. Nem engedi, hogy az öröm és a hála átjárja. Elfelejti, milyen érzés volt értéket adni.
A nehéz napokon ezért nincs mihez visszanyúlnia.
A negatív visszajelzéseket és hibákat gyakran éveken keresztül megőrizzük. A sikereken néhány másodperc alatt átszaladunk.
Megemlítem neki, hogy a tanítványaimnak a befőttes üveg módszert javasoltam, amelybe minden jó mondatot és visszajelzést bele lehet tenni. Amikor pedig ismét elborítanak bennünket a kétségek, elővehetjük őket.
Margit szinte felélénkül az ötlettől.
– Ezt megcsinálom. Mostantól minden alkalom után leülök, és leírom a pozitív visszajelzéseket.
Meg kell tanulnunk megállni, befogadni, átélni és megünnepelni azt, ami már megszületett.
Amikor Margit felismerte, mi tartja vissza, meglepően gyors változás indult el benne.
Mindfulness-gyakorlatokkal dolgozott a félelmein, figyelte, mi zajlik benne, majd néhány nappal később szinte „ősrobbanásszerűen” kezdett cselekedni. Létrehozta a Facebook csoportját.
Ez nem jelenti azt, hogy a láthatóságtól való félelme teljesen eltűnt.
Az első nyilvános megjelenések ijesztőek voltak. Furcsa érzés volt kilépni egy olyan térbe, ahol addig nem mutatta meg magát. A saját hangját is keresi még.
Azt azonban már tudja, hogy nem lesz hangos megmondó ember. Nem akarja közölni másokkal, hogyan kellene élniük.
Az ő hangja csendesebb. Meghívás.
Pontosan olyan, mint az erdőfürdőn adott javaslatai. Nem kötelező követni őket. Csak lehetőséget nyitnak arra, hogy az ember kipróbáljon egy másfajta jelenlétet.
Az egyik erdőfürdőre egy testvérpár érkezett Budapestről. Margit korábban egyiküket sem ismerte.
Az alkalom mindkettőjüket mélyen megérintette.
A férfi figyelmét a borostyán vonta magára. Több figyelemkörben is visszatért hozzá, mintha valami még formálódna benne.
Korábban úgy gondolt a borostyánra, mint élősködő növényre, amely körbeöleli a fát, felkapaszkodik rajta, lassan szinte a részévé válik s a fa úgy tekint rá mint saját magára, táplálja azt.
A folyamat végére megérkezett hozzá a felismerés:
Ahogyan a borostyán egy idő után összetéveszthető a fával, úgy az ismétlődő gondolatainkat is összetéveszthetjük önmagunkkal. Ha valamit elég sokszor gondolunk, végül elhisszük, hogy az már mi vagyunk.
A férfi saját figyelméből és belső folyamatából született meg a felismerés.
Amikor Margit felidézi, hallatszik a hangján, mennyire megérintette a pillanat.
– Annyira gyönyörű volt. Feltételezem, hogy pontosan az érkezett meg neki, amire akkor a legnagyobb szüksége volt. Miközben nekünk többieknek is nagyon hasznos gondolat volt.
A természet gyakran ilyen tükröt tart. Nem kész válaszokat ad. Megmutat egy képet, mozdulatot vagy folyamatot, amelyben hirtelen felismerjük saját magunkat.
Egy másik résztvevő komoly problémával és nagy tanácstalansággal érkezett az erdőfürdőre. A fejében folyamatosan ugyanazt a kérdést forgatta, és nem látta a kiutat.
Az alkalom alatt fegyelmezetten és nyitottan követte Margit meghívásait. Figyelt, elcsendesedett, és az erdőfürdő idejére el tudta engedni a problémát és a megoldás keresését.
Néhány órával azután, hogy hazament, kitisztult benne a kép. Megérkezett a válasz.
Nem azért, mert az erdőben valaki megmondta neki, mit kell tennie. Azért, mert az agya és az idegrendszere végre megpihent. Kilépett abból a szűk gondolati körből, amelyben addig ugyanazokat a lehetőségeket ismételgette.
Amikor megszűnik a görcsös keresés, gyakran észrevesszük azt, ami korábban is ott volt előttünk.
Margit egyik hetvenöt éves ismerőse korábban többször mesélt róla, hogy fél az erdőben.
Ha az út az erdő mellett vezetett, inkább átment a túloldalra. Nem tudta pontosan megmagyarázni, honnan ered ez a szorongás, egyszerűen nem érezte biztonságban magát a fák között.
Kíváncsiságból mégis eljött egy alkalomra.
Margit olyan helyszínt választ, amely azoknak is megnyugtató lehet, akik bizonytalanok az erdőben. A találkozó az erdő szélén van, az általuk használt terület kicsi, ösvények határolják, és senki nem tud elveszni.
A hetvenöt éves résztvevő az egész programot élvezte. Egyszer sem jutott eszébe, hogy félnie kellene.
A záró figyelemkörben azt mondta, egyetlen érzés járja át: Az élet szeretete.
Milyen különös, hogy néhány órával korábban még attól tartott, hogy az erdő veszélyes hely. A végén éppen ott tapasztalta meg, mennyi szépség és öröm van az életben.
Az erdőfürdők elején a résztvevők gyakran a hétköznapok feszültségével érkeznek.
Rohantak a munkából. Nehezen szakadtak el a családi feladatoktól. Az arcukon még ott van a nap gyűrődése.
Margit újra és újra azt tapasztalja, hogy az alkalom végére kisimulnak. A tekintetük békésebb lesz, a mozdulataik lelassulnak, és sokszor megszűnik bennük a sürgetés, hogy máris tovább kellene rohanni valahová.
Az első erdőfürdő végén leültek egy padra az erdő szélén, senki sem indult haza.
A résztvevők azt mondták, maradni szeretnének. Annyira jó ott lenni, hogy nem akarnak visszatérni a zajba és a feladatok közé.
Ez a visszajelzés már az első alkalommal megmutatta, hogy valami valóban történt.
Miközben Margit még attól félt, hogy elveszíti az embereket az erdőben, ők a végén nem akarták elhagyni azt.
Margit arra kéri a résztvevőket, hogy csupán egy kis hátizsákot és egy üveg vizet hozzanak magukkal. A hátizsák azért is fontos, hogy a kezük szabad maradjon. Minden másról ő gondoskodik.
Sokan úgy érkeznek, hogy a hétköznapokban folyton nekik kell mindent megszervezniük, észben tartaniuk, előkészíteniük és megoldaniuk. Különösen a nők élnek gyakran állandó készenléti állapotban. Az erdőfürdőn végre valaki más gondoskodik róluk.
Nem kell tudniuk, merre mennek, mit kell vinniük, és mi lesz a következő feladat. Rábízhatják magukat a folyamatra.
Margit már az induláskor tudatosítja bennük, milyen világot hagynak néhány órára maguk mögött. Ott rohanás, zaj, elvárások és kötelező feladatok várják őket. Itt csend van, és semmi sem kötelező.
Margit élettervében fontos szerepet kapott az olasz életérzés, mivel kétlaki életet él. Hol itthon, hol Olaszországban.
– Eleinte nem láttam pontosan, hogyan kapcsolódhat ez az erdőfürdőhöz. Az alkalmak során azonban lassan megtalálta a saját helyét – folytatja, hogy én is értsem.
– Az erdőfürdő egyik utolsó meghívásánál már nincs konkrét meghívás. Mindenki úgy töltheti az időt, ahogyan éppen jól esik. Leülhet. Feküdhet. Nézheti a lombkoronát. Sétálhat. Egyszerűen csak van. Ennek a blokknak a neve az én erdőfürdőmön dolce far niente, azaz édes semmittevés lett.
Tudod, az olaszok jobban tudják, hogy az élet nem minden pillanatában kell hasznosnak, produktívnak és eredményesnek lennünk. A mi kultúránkban még a pihenésből is hajlamosak vagyunk feladatot készíteni.
Margit már céges csapatépítő programot is vezetett.
Ebben a folyamatban nagyobb hangsúlyt kapott az egymásra figyelés, az együttműködés és a csapat tagjainak emberi megismerése. Kevesebb volt az egyéni elvonulás, és több alkalommal tartottak figyelemkört.
A csoport tagjai szerettek beszélni, ezért a csend kezdetben komoly kihívást jelentett számukra. Margit menet közben érzékelte, hogy a folyamat több közös megosztást kér, és ennek megfelelően alakította a programot.
– Őszinte megnyilvánulások születtek – mondja határozottan.
– Voltak örömkönnyek és fájdalomkönnyek. A kollégák olyan részeket ismertek meg egymásból, amelyek a napi munkavégzés során láthatatlanok maradtak. Rácsodálkoztak, mi mindent hordoz a másik ember a szakmai szerepe mögött.
Margit nagy lehetőséget lát a céges erdőfürdőkben, különösen a mentális egészség megőrzésében.
– Azok az emberek, akik napi nyolc-tíz órát töltenek egy irodaházban, majd otthon ismét képernyők elé ülnek, alig találkoznak a természet ritmusával. Az idegrendszerük folyamatosan ingereket dolgoz fel, az agyuk ritkán pihen úgy igazán. Az erdőfürdő olyan lehet számukra, mint egy újraindítás.
Egy hasonlatot is hoz:
– Ahogyan a túlterhelt számítógépet időnként ki kell kapcsolni, az emberi rendszernek is szüksége van arra, hogy néhány órára leálljon a megszokott működés.
A mentorprogram elején Margit még elsősorban a tanult tudására próbálta felépíteni a következő életszakaszát.
Vállalkozások indításában és problémamegoldásban gondolkodott. Azt kereste, hogyan vihetné tovább a szakmai tapasztalatát egy új munkába. Lényegében a szakmáját próbálta átköltöztetni a hivatásába.
Később azonban kiderült, hogy nem kell választania a racionális, vezetői énje és az érzékeny, természethez kapcsolódó oldala között.
– Mindkettőre szükségem van- jelenti ki teljes meggyőződéssel.
– A harminc év alatt megszerzett vezetői képességek gyönyörűen működnek az erdőben. Képes vagyok csoportot tartani, biztonságos keretet teremteni, felelősséget vállalni és gyorsan reagálni a váratlan helyzetekre.
A gazdasági vezetőként megszerzett problémamegoldó tudása továbbra is jelen van az életében. Tanácsadóként is számítanak rá, és érdekes módon most ismét örömöt talál ebben a munkában.
Korábban már szinte gyűlölte.
– Mi változott?- kérdezem kíváncsian.
– A szakmai munka már nem tölti ki az egész életemet. Egyensúlyba kerültem a természet, a csend, az emberek másfajta kísérése és az alkotás által.
Margit egy-két év múlva is az élete szerves részeként látja az erdőfürdőzést.
Nem szeretné, hogy kizárólag ez töltse ki minden napját. Meg akarja őrizni azt az egyensúlyt, amelyben a szakmai tudása, a családja, a mozgás, a természet és az erdőfürdők egymást támogatják.
Különösen nagy lehetőséget lát a vállalati mentális egészség területén.
– Szeretnék olyan cégekhez eljutni, amelyek felismerik, hogy a dolgozók jólléte nem néhány motiváló mondaton múlik. Az idegrendszernek valódi pihenésre, a figyelemnek csendre, az embereknek pedig kapcsolódásra van szükségük.
Majd így folytatja:
– Emellett közösséget is látok magam előtt. Olyan embereket, akik időről időre találkoznak a természetben, és emlékeztetik egymást arra, hogy a világ remek hely – s bár vannak nehézségek is, – tele van csodákkal, szeretettel, jósággal és szépséggel.
Ez a közösség még csak formálódik. Ahogyan a saját hangja is.
Margit azonban már nem várja el magától, hogy előre lássa a kész eredményt. Megtanulta, hogy elég felismerni a következő lépést.
A negyven vagy ötven feletti nők gyakran érzik úgy, hogy már túl sok mindent felépítettek ahhoz, hogy új irányba induljanak.
Van szakmai múltjuk, pozíciójuk, környezetük által ismert szerepük. A család és a kollégák megszokták, hogy kik ők, és miben lehet rájuk számítani.
Egy új hivatás gondolata ezért nemcsak izgalmas. Fenyegető is.
Mi lesz azzal a sok évvel, amelyet a régi pályára fordítottak? Mit gondolnak majd róluk? Nem nevetséges-e idősebb korban kezdőként megjelenni egy teljesen új területen? Lehet-e ugyanolyan értékes az, amit belső hívásból tesznek, mint az, amit a társadalom magas státuszú munkának nevez?
Margit története azt mutatja, hogy a korábbi évek nem vesznek el.
A vezetői tudás, az emberek ismerete, a felelősségvállalás, a problémamegoldás és a biztonságteremtés mind vele ment az erdőbe. A régi élet nem kidobandó múlt, hanem alapanyag.
A hivatás megtalálása sokszor nem teljes személyiségcserét jelent. Inkább azt, hogy a bennünk lévő képességek végre egy olyan cél szolgálatába állnak, amelyhez a szívünk is kapcsolódik.
– Tercsi úgy van, ahogy mindig mondtad. Ehhez bátorság és bizalom kell. Nem könnyű út. Különösen akkor nem, amikor a környezet értetlenkedik, mi magunk pedig még nem látjuk, hová vezetnek az első lépések. Mégis érdemes elindulni.
A beszélgetés végén arra kérem Margitot, fejezze be ezt a mondatot:
– Azért volt érdemes belevágnom az erdőfürdőzésbe, mert…
Egy pillanatra elgondolkodik, majd így válaszol:
– Mert olyasmit csinálok, amit én magam is élvezek, és amivel javára lehetek azoknak, akik hozzám fordulnak. Hozzájárulás lehetek az ő kis világukhoz. Imádom, hogy megmutathatom azt a csodát, amelyet én már megtaláltam.
Talán ez a hivatás egyik legegyszerűbb meghatározása.
Ha szeretnéd megismerni Margit erdőfürdőit, az aktuális programokat és a jelentkezési lehetőségeket, látogass el az erdofurdozzvelem weboldalra. Vagy csatlakozz a fb csoportjához.
Figyeld meg, mely tevékenységek töltenek fel, mi iránt érzel régóta visszatérő érdeklődést, és miben kérik mások természetesen a segítségedet. Margit sem egy kész hivatást keresett, hanem követte azt, ami örömet és nyugalmat adott neki. Az első lépés nem feltétlenül a felmondás, hanem önmagad tudatos megfigyelése.
A fáradtság általában enyhül, ha pihensz, a tartós belső üresség azonban pihenés után is visszatérhet. Figyelmeztető jel lehet, ha elveszíted az érdeklődésedet, értelmetlennek érzed a munkádat, és már az sem lelkesít, ami korábban örömet adott. Ilyenkor érdemes megvizsgálni, hogy egyszerű túlterheltségről vagy mélyebb életúti elakadásról van-e szó.
A korábbi évek alatt megszerzett tudás általában tovább él az új hivatásban. Margit vezetői tapasztalata, felelősségtudata és biztonságteremtő képessége az erdőfürdők vezetésében is értékké vált. A régi élet ezért nem kidobandó múlt, hanem az új út egyik legfontosabb alapanyaga.
Egy új irány gyakran azt is jelenti, hogy egy biztos, elismert szerepből ismét kezdővé válsz. Margit attól tartott, hogy korábbi kollégái nevetségesnek tartják majd, amiért gazdasági igazgatóként erdőfürdőket vezet. A félelem természetes, de mások értetlensége nem bizonyítja, hogy rossz úton jársz.
Nem szükséges egyik napról a másikra feladnod a biztonságodat. Margit először tesztidőszakként tekintett az erdőfürdőzésre, miközben korábbi szakmai munkáját is megtartotta. Az új hivatás fokozatosan is beépülhet az életedbe, amíg kialakul az a forma, amely számodra biztonságos és fenntartható.
Az erdőfürdő lassú, érzékszervekre épülő jelenlét a természetben, nem teljesítménytúra vagy egyszerű erdei séta. Segít kilépni a gondolatok állandó körforgásából, lelassulni és újra kapcsolatba kerülni a testtel, a környezettel és a jelen pillanattal. Már néhány csendben töltött óra is valódi mentális pihenést adhat.
