Az életfeladat megtalálása 40 felett sokszor nem teljes pályaváltást jelent. Előfordul, hogy a hivatásunk végig velünk marad, csupán azok a keretek válnak szűkké, amelyek között korábban végeztük. Göncz Katalin története megmutatja, hogyan lehet visszatalálni önmagunkhoz, majd lépésről lépésre valósággá formálni azt, amire belülről hívást érzünk.
A beszélgetésünk közepén Kati egyszer csak elhallgat.
A könyvéről mesél. Arról a pillanatról, amikor először tartotta a kezében az Örömre születtünk című kötetét. Miközben beszél, ösztönösen átöleli önmagát, mintha most is ott szorítaná a mellkasához a könyvet.
Elcsuklik a hangja. Könnyek jelennek meg a szemében.
– Amikor a kezembe vettem, nem egy könyvet láttam – mondja. – Olyan volt, mintha az egész életem ott lüktetett volna benne. A gyerekkorom. Minden, amin keresztülmentem, minden ember, aki kapcsolódott hozzám. A fájdalom és minden szeretet.
Egy pillanatig egyikünk sem szól. Aztán megkérdezem tőle:
– Mit érzel most?
– Azt, hogy nagyon büszke vagyok magamra. Arra, hogy hű maradtam önmagamhoz.
Talán ezért született meg ez a második interjú.
Az első beszélgetésünk idején Kati már felismerte, hogy visszatalált az óvónői hivatásához, de azt is tudta, hogy az intézményi keretek között nem tudja megvalósítani azt, amiben hisz. Akkor még előtte állt a könyv megírása, egy különleges zalai ház átalakítása és egy új, természetközeli nevelési tér megteremtése.
Most már nemcsak arról beszél, hogy mit szeretne. Elkezdte megvalósítani.
Kati története ezért több egy sikeres életútkeresésnél. Megmutatja, milyen út vezet a felismeréstől az első valódi lépésig. Mit kell elengednünk közben. Hogyan tanulunk meg bízni a belső iránytűnkben. És mi történik akkor, amikor az életfeladat már nem csupán egy szép gondolat, hanem könyvvé, kertté, találkozásokká és mások életében elinduló változásokká válik.
Amikor Kati először jelentkezett a mentorprogramba, kívülről nézve valóban rendben volt az élete.
Szerető férj állt mellette. Volt otthona, családja, anyagi biztonsága. Hosszú szakmai múlt, vezetői tapasztalat és több területen megszerzett tudás volt mögötte. Dolgozott óvónőként és óvodavezetőként, épített hálózatot, tanult reflexológiát, dolgozott külföldön.
Mégsem találta a helyét.
– Teljesen eltávolodtam önmagamtól – mondja. – Nem tudtam, merre menjek, és azt sem, hogyan tovább. Ha hasonlítanom kellene valamihez, olyan volt, mintha egy mocsárba kerültem volna, ahonnan nem találom a kivezető utat.
Napok teltek el úgy, hogy nem volt kedve felkelni. Nem várta feladat, amely lelkesítette volna. Nem volt benne az a megszokott lendület, amely korábban mindig továbbvitte.
Ő maga nem depresszióként élte meg ezt az időszakot. Egyszerűen nem tudta, mihez kezdjen magával.
– Én mindig agilis, energikus ember voltam. Tele ötletekkel, reménnyel és tenni akarással. Egyszer csak azt kérdeztem magamtól: Hol van az a Göncz Kati, aki mindig felállt, újrakezdett és ment tovább? Mi történt velem? Hogyan tértem le ennyire a saját utamról?
2020 pünkösdjén már olyan erős lett benne ez az érzés, hogy elvonult egy időre a világtól. Csendre volt szüksége. Arra, hogy végre ne mások igényeit, tanácsait és elvárásait hallja. Ott fogalmazódott meg benne először egészen világosan:
Nem akarok tovább mások elvárásai szerint élni.
Ez a felismerés azonban még nem hozott azonnali fordulatot. Az ezt követő évek továbbra is a keresésről szóltak. Voltak újabb próbálkozások és tapasztalások, mígnem 2022-ben Ausztriába ment dolgozni, ahol két és fél évet dolgozott a vendéglátásban. A munka pénzt adott, biztonságot és kiszámíthatóságot, de közben lassan elfogyott belőle valami.
– Amikor hazajöttem, azt mondtam: Ha nekem oda vissza kell mennem, én meghalok. Ezt már nem csinálhatom tovább magammal. Csak azt nem tudtam, mi lesz az átvezető út a régi életemből az újba.
Sok ember ebbe ragad bele egy egész életen át. Már pontosan érzi, hogy nem tud tovább úgy élni, ahogy eddig. A régi élet túl szűk, elviselhetetlenül nehéz és idegen. Az új élet azonban még nem látszik. Csak az üres tér van a kettő között.
Kati is ebben a légüres térbe került.
Ebben az időszakban került a kezébe a Ki-csoda vagy? – Találd meg az életfeladatodat… című könyvem.
Elkezdte végezni a feladatokat. Nem egyszerre kapott választ minden kérdésére. Nem is jelent meg előtte egy kész térkép sem. Valami mégis lassan megmozdult benne.
– Azt éreztem, hogy valaki ki fog húzni ebből a mocsárból. Hogy segítséggel képes leszek megtenni azt, amit egyedül nem tudok.
(Megj.: Valójában nem én húztam ki. Kati a segítségemmel kezdte el újra érezni saját magát.)
A könyv és később a mentorprogram olyan tükröt tartott elé, amelyben lassan meglátta azt a nőt, aki mindig is ott volt benne. A kíváncsi kislányt, akiből olyan óvónő lett, aki hitt a gyerekekben. A vezetőt, aki képes volt embereket összefogni. Azt a nőt, aki már többször a semmiből építette újjá az életét.
Lassacskán visszatért belé az élet.
Ezzel egy időben a gyerekek is újra megjelentek körülötte. Először gyermekfelügyelőként dolgozott egy családnál. A gyerekek Waldorf-óvodába jártak, és Kati ismét átélhette azt a nevelési szemléletet, amely annak idején az óvónői pályára hívta.
Mese, játék, alkotás, mozgás, egymásra figyelés. Képernyők helyett valódi kapcsolódás. A szíve ismét megmozdult. Úgy érezte, hazatalált.
Ez az élmény bátorította arra, hogy ismét óvodában vállaljon munkát. Csakhogy hamarosan szembesülnie kellett azzal, hogy a hivatásához való visszatérés még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a megfelelő helyre is érkezett.
Kati számára a legnagyobb belső konfliktust az jelentette, hogy nem tudott azonosulni azokkal a keretekkel, amelyek között dolgoznia kellett. Akkor érezte a legerősebb ellenállást, amikor a szabály fontosabbá vált, mint a gyerek.
Mindenkitől ugyanazt a viselkedést várták és az alkalmazkodás értékesebbé vált a kíváncsiságnál. Egy gyermek sajátos reakcióját előbb minősítették, mint megértették volna. A rendszer könnyen felcímkéz, nem keresi a viselkedés mögötti valódi okot.
– A természetes nevelés korábban inkább ösztönös volt bennem – mondja. – Ma már tudatos hitvallás. Hiszem, hogy a természet, a mese, a mozgás, a játék, az alkotás, a szeretetteljes bánásmód és az igazi kapcsolódás a gyermek fejlődésének alapja.
A mentorprogram alatt egyre világosabbá vált számára, hogy ezt az intézményi kereteken belül nem tudja úgy képviselni, ahogyan szeretné. Sokáig ragaszkodott ahhoz, hogy mégis sikerülnie kell. Én közben többször elmondtam neki:
– Kati, amit te szeretnél, az ebben a rendszerben nem tudod megvalósítani.
Eleinte nem akarta elfogadni.
Szerette a gyerekeket. Szerette a szülőkkel való kapcsolatot. Tudta, hogy értéket ad. A kilépés ezért nem felszabadító, könnyű mozdulat volt, hisz ismét el kellett engednie valamit, amit szeretett.
Voltak napok, amikor elfáradt és egyszerűbbnek tűnt volna feladni az álmait, belesimulni a megszokott rendbe. Ilyenkor azonban mindig történt valami.
Egy gyermek mondata vagy egy szülő visszajelzése. Volt váratlan találkozás és a teste is üzent. Valami újra és újra emlékeztette arra, hogy miért indult el.
– Olyan volt, mintha odafentről nem engedték volna, hogy elfelejtsem a saját utamat – mondja csendesen.
A legnagyobb félelme végül már nem az volt, hogy mi történik, ha kilép és nem sikerül. Attól félt igazán, hogy egyszer majd visszatekint az életére, és azt kell mondania:
– Tudtam, mire hív a szívem, mégsem mertem megtenni.
Kati egyik legfontosabb felismerése így fogalmazódott meg:
– Nem az óvónői hivatásomtól távolodtam el. Abból a keretből léptem ki, amelyben már nem tudtam teljes szívvel dolgozni.
Sokan úgy láthatták, hogy hátat fordított az óvodapedagógiának. Ő éppen az ellenkezőjét érzi.
Annyira komolyan vette a hivatását, hogy új formát kellett keresnie hozzá.
A hivatás ugyanis nem feltétlenül egy állás, munkakör, intézmény vagy épület. Sokkal inkább egy belső minőség, amelyet különböző életszakaszokban más és más módon valósíthatunk meg, vallja Kati. Feladata mindig is a gyermekekhez kapcsolódott. Az örömükhöz, természetes fejlődésükhöz, szabadságukhoz és önmagukba vetett hitük megőrzéséhez. Ezt egy ideig óvónőként és óvodavezetőként végezte.
De most már könyvvel, találkozásokkal, szülőkkel való beszélgetésekkel és egy készülő Varázskerttel szeretné továbbadni.
A forma változik. A lényeg ugyanaz marad.
Amikor valaki ma ránéz Katira, könnyen gondolhatja, hogy neki egyszerűbb volt.
Támogató férj áll mellette. Felnőtt lánya önálló életet él, és szintén támogatja a természetes nevelés felé vezető útját. Kati erős, határozott nő. Látszólag könnyedén mondja ki:
– Ha valami nem az én utam, felállok, és továbbmegyek.
Ez az erő azonban hosszú és fájdalmas történetből született.
Évekkel korábban már ki kellett lépnie egy olyan házasságból, amelyben nem tudott tovább önazonosan élni. Akkor nemcsak a kapcsolatát veszítette el, hanem szinte az egész addigi biztonságát.
Családi házat, autót és kiszámítható életet hagyott maga mögött. Óvónői fizetésből kellett újrakezdenie, miközben hétéves lányáról is gondoskodott. A családja sem támogatta a döntését.
Egy albérlet félszobájában húzták meg magukat a kislányával. Ott aludtak, ott tanultak, ott gyakorolta a lánya a hegedülést.
Kati közben dolgozott, tanult, természetgyógyászattal, reflexológiával foglalkozott, és minden lehetőséget megragadott, hogy eltartsa kettőjüket.
– Volt idő, amikor egyedül neveltem a lányomat, hogy olyan napokat is megéltünk, amikor estére még azt sem tudtam, mi kerül másnap az asztalra. Ezek az évek tanítottak meg arra, hogy a legnagyobb biztonságot nem kívül, hanem önmagunkban kell felépíteni.
– Én tudom, honnan jöttem – mondja. – Tudom, honnan teremtettem meg mindazt, ami ma körülöttem van. Saját magamat kellett megmentenem.
Ez a múlt tanította meg arra, hogy az anyagi biztonság fontos, de nem ér annyit, hogy közben elveszítse önmagát.
A lánya pedig azt látta, hogy az élet újraépíthető. Később az egyetem mellett lánya is dolgozott, saját egzisztenciát teremtett, diákhitel nélkül tanult tovább, és önálló otthont szerzett magának.
Amit egy gyermek lát, az a példa neveli, nem amit mondunk neki. Kati lánya azt látta, lehet félni, elesni, akár mindent elveszíteni, mindezek ellenére újra lehet kezdeni.
– A fájdalmam akkor már erősebb volt, mint a félelmem – foglalja össze Kati. – És ma már tudom, hogy a fájdalom mögött sokszor ott vannak az igazi csodák.
Kati jelenlegi férje, Atti nem mindig látja előre, hová vezetnek felesége újabb és újabb ötletei. Néha elfárad tőlük.
Kati nevetve meséli, hogy amikor eszébe jut valami a házzal, a kerttel vagy egy új programmal kapcsolatban, azonnal elküldi neki üzenetben. Atti ilyenkor időnként azt hiszi, hogy máris át kell alakítani az egész tervet.
– Nem alakítunk át semmit – nyugtatja Kati. – Az eredeti ötlet megmarad. Ez csak még hozzájött.
Mégis szövetségesek.
A férje nem akarja megmondani neki, milyen úton járjon. Meghallgatja, két lábbal a földön tartja, és amikor szükséges, dolgozik mellette a házon vagy a kertben.
Ez a kapcsolat sem készen érkezett az életükbe.
Mindketten hosszú önismereti és fejlődési utat jártak be. Hálózatépítés közben találkoztak, számos képzésen vettek részt együtt, és már akkor tanulták, hogyan lehet két embernek saját útja, miközben közös életet építenek.
A mentorprogram során megtapasztaltam és tudom, milyen nehéz azoknak a nőknek, akikben már megszületett a változás vágya, otthon azonban folyton azt hallják:
„Miért nem csinálod inkább a dolgodat?”
„Mire költöd a pénzt?”
„Minek neked ez a képzés?”
„Ez úgysem fog működni.”
Nekik nemcsak a saját félelmeikkel kell megküzdeniük. Kívülről is újabb kétségeket kapnak. Az örömgyilkosok bizony gyakran a saját családtagok.
Kati története arra is emlékeztet, hogy az önmagunkért való kiállás tanulható. Lehet kedvesen, mégis határozottan kimondani, hogy mi az, ami már nem fér bele az életünkbe.
Az életfeladatukat keresők nagy része az egész utat előre szeretné látni.
Tudni akarja, pontosan mi lesz a munkája, kik lesznek az ügyfelei, mennyit fog keresni, hol dolgozik majd, milyen képzést kell elvégeznie, mikor hagyhatja ott a jelenlegi állását, és mi lesz vele öt év múlva. Ha mindez nem rajzolódik ki azonnal, arra következtet, hogy nincs is út.
Kati ma már másként gondolkodik.
– Én mindig csak a következő lépést keresem.
Figyeli, mi érkezik vele szembe. Talán egy ember, egy könyv. Vagy egy mondat egy előadásban. Esetleg egy képzés. Újabban egy-egy tárgy bukkan fel, ami passzol a kerthez és születik meg belőle a nagy ötlet.
Kati abban is sokat változott, hogy már nem akar mindent megszerezni és minden képzést elvégezni.
Negyvenévnyi tapasztalat van mögötte. Nem újabb és újabb bizonyítékokra van szüksége, hogy értékes tudás birtokában van. Abból válogat, ami valóban támogatja a saját irányát.
– Lehet, hogy egy egész előadásból csak egy mondat az enyém. Egy három hónapos képzésből pedig csak egy rész. Régen úgy gondoltam, ha valamit elkezdtem, végig kell csinálnom. Ma már fel tudok állni, és azt mondani, köszönöm, eddig szolgált engem, a továbbiakban azonban nem erre vezet az utam.
Ez nagyobb változás, mint elsőre gondolnánk.
Sokunkba mélyen beépült, hogy a biztonság a kitartásban van. Akkor is maradunk egy munkahelyen, képzésen, kapcsolatban vagy vállalkozásban, amikor régóta érezzük, hogy már nincs dolgunk vele.
Pedig a kitartás önmagában még nem erény. Az számít, hogy mi mellett tartunk ki.
Kati a saját hivatása mellett tartott ki. Ezért tudta elengedni azokat a formákat, amelyek már nem szolgálták.
Az életfeladat megtalálása még nem változtatja meg az életünket.
A felismerés önmagában gyönyörű pillanat, de utána döntések következnek. Beszélgetések, konfliktusok, lemondások és bizonytalan időszakok.
El kell engedni valamit, ami ismerős. Egy jó állást, a szerepeket, azt a képet, amelyet mások kialakítottak rólunk. Igen gyakran azt az elképzelést, hogy kizárólag intézményi háttérrel, pályázati pénzből vagy egy nagy szervezet részeként lehet értéket teremteni.
Kati legnagyobb belső akadálya is ez volt.
Sokáig azt hitte, valódi és szakmailag elismert munkát csak intézményi keretek között lehet végezni. Ma már másként látja.
– Ha valamit szívből csinálok, ott elkezd teremtődni valami. Találkoznak velem emberek, jön egy ötlet, megjelenik egy lehetőség. Nem látom előre az egészet, de a következő lépés mindig megmutatkozik.
Ez az ugrásbátorság. Nem vakmerőség, nem is meggondolatlan felmondás. Az összes hidat sem kell felégetni.
Az Örömre születtünk gondolata 2020-ban született meg Katiban. Sokáig csak jegyzetek, emlékek és felbukkanó mondatok formájában létezett.
A mentorprogramban egyszer azt a feladatot kapták a résztvevők, hogy merjenek nagyban álmodni. Gondolják végig, mit valósítanának meg, ha az anyagi lehetőségek egy időre nem szabnának határt.
Kati számára ekkor vált világossá, hogy újra elő kell vennie a könyv gondolatát.
Hatvan év élményei, felismerései, veszteségei és újrakezdései kezdtek lassan történetté rendeződni.
– Sokáig azt hittem, hogy én írom a könyvet – mondja. – Ma már úgy érzem, a könyv is írt engem.
Amikor végül Pécsett átvette a frissen elkészült példányokat, felszállt a hazafelé induló buszra. Még volt néhány perc az indulásig.
A busz vezetőjéről kiderült, hogy Kati egykori zalai általános iskolai iskolatársa. Kati elővette a könyvet.
– Mi ez? – kérdezte a férfi.
– Most kaptam meg a kiadótól. Ez az én könyvem.
A buszvezető elkérte. Elolvasta a hátlapot, majd találomra kinyitotta valahol. A hitről szóló részhez érkezett. Két perc volt az indulásig.
– Én minden könyvből hazaviszek valamit – mondta. – Amit most itt olvastam, azért nekem már megérte kézbe vennem.
Kati ekkor érezte először igazán, hogy a könyv elindult a saját útján. Már nem csak hozzá tartozik.
Találkozni fog emberekkel, és mindenkinek mást üzen.
Amikor erről beszél, újra magához szorítja a képzeletbeli könyvet. Könnyezik, de az arca közben ragyog. Nem a fájdalom könnyei ezek.
A megérkezésé.
– Minden szava igaz, hiszen mindent átéltem, amit leírtam. Megkönnyebbültem, amikor kiírtam magamból. Hálát érzek mindenki iránt, aki valaha kapcsolódott az utamhoz. Ha innen már semmi mást nem tehetnék, nekem akkor is megérte.
Nem az teszi büszkévé, hogy könyvszerző lett. Az tölti el örömmel, hogy a története reményt adhat valakinek.
– Nem az érdekel, hány könyvet adok el. Azt szeretném, hogy aki olvassa, érezze, érdemes rálépni arra az útra, amely az övé. Ezért a pillanatért megérte megírni.
Mit jelent valójában az, hogy örömre születtünk?
A cím első hallásra könnyű, gondtalan életet ígérhetne. Kati azonban egészen mást ért alatta.
Az örömre születés nem azt jelenti, hogy nem lesz veszteség, fájdalom, elutasítás, félelem vagy újrakezdés az életünkben. Kati életében mindegyikből bőven volt.
A cím üzenete az, hogy minden emberben ott él az örömre, a kapcsolódásra és az újrakezdésre való képesség.
Néha olyan mélyre kerülünk, hogy már nem férünk hozzá ehhez a részünkhöz. Eltemetjük kötelességek, elvárások, csalódások és megfelelési kényszerek alá.
Ilyenkor nem valami új személyiséget kell építenünk. Vissza kell találnunk ahhoz, akik valaha voltunk.
Ahhoz a gyerekhez, aki kíváncsian fedezte fel a világot. Aki még örült egy kavicsnak, egy pocsolyának, egy történetnek vagy egy újonnan felfedezett bogárnak. Aki nem kérdezte folyton, hogy elég jó-e.
Kati a könyvet leendő s gyakorló szülőknek, pedagógusoknak és nagyszülőknek írta, de valójában mindazoknak szól, akik szeretnének új szemmel nézni magukra és a gyerekekre.
– Azt szeretném, hogy amikor valaki becsukja a könyvet, már másként nézzen önmagára és a gyermekére. Hogy megértse, szeretettel, elfogadással és valódi figyelemmel lehet a legmélyebb változásokat elindítani.
A könyv ezért nem végállomás lett. Híddá vált Kati és a családok között.
Az első könyvbemutatón nem ismeretlen olvasók ültek a teremben. Kati hat évtizedes életének szereplői gyűltek össze, egykori tanárai, főiskolai csoporttársai, volt kollégái, volt óvodásai, szülők, barátok és mindazok, akik valamilyen módon hozzáadtak az útjához.
Bucsy Gellértné- Emőke, egykori főiskolai tanára, – Kati példaképe – is megérkezett a találkozóra . Kati most is beleborzong, amikor felidézi a pillanatot. Megölelték egymást, és hosszú másodpercekig nem tudták elengedni egymást.
Az ünnepségen egyik volt főiskolai társa részleteket olvasott fel az Örömre születtünk című könyvből, Egy másik társa a bemutató zárásakor elindította azt a dalt, amelyet az előző évben, a 40 éves óvónői évfolyam- találkozón együtt énekeltek.
Az egykori és a jelenlegi óvónők bekapcsolódtak a spontán kezdeményezésbe, félkörbe álltak, és újra felcsendült a közös ének.
A dedikálás alatt egy volt munkatársa elővette a hegedűjét, és játszani kezdett.
Mintha egy pillanatra összeért volna a múlt és a jelen.
Ott voltak azok az emberek, akik ismerték a pályakezdő Katit. Az óvodavezetőt, a kételkedőt és az újrakezdőt. Ott állt előttük az író, aki történetté formálta mindazt, amit együtt átéltek.
A könyv később egy olyan volt óvodásához is eljutott, aki gyermekkorában hallássérült volt, és nem beszélt. Kati és egykori kolléganője számára ő jelentette az egyik legnagyobb pedagógiai kihívást. Ma szakmával rendelkezik, beszél, és üzletvezető-helyettesként dolgozik Budapesten.
Egy képzős barátnő az ágyhoz kötött édesanyjának olvassa fel lassan, hangosan. Időnként megállnak, mert szükségük van a csendre, hogy leülepedjen, amit hallottak.
Egykori tanára Kati szeretetét, bátorságát és írói tehetségét emelte ki. Kati arca egészen átváltozik, amikor ezeket a visszajelzéseket felolvassa.
Mosolyog, időnként meghatódik, néha szinte hitetlenkedve rázza a fejét. Mintha még mindig tanulná befogadni, hogy amit létrehozott, valóban hatással van másokra.
A könyvet magànúton, emailben tudod megrendelni: kataling64@gmail.com
Sok ember úgy keresi a boldogságot, mintha az egy megszerezhető tárgy lenne.
Ha eljutok arra a helyre. Ha megveszem azt az autót. Ha nagyobb házam lesz. Ha több pénzt keresek. Ha végre elismernek.
A boldogság azonban ritkán akkor érkezik meg, amikor üldözzük.
Gyakrabban akkor talál ránk, amikor létrehozunk valamit, ami mások életéhez is hozzáad.
Az öröm, amelyet másoknak adunk, egyszer csak hálaként érkezik vissza. Katin pontosan ezt látom.
Ahogy felolvassa a könyvéről érkezett üzeneteket, ott van az arcán mindaz, amit boldogságnak nevezünk. Hála, öröm, meghatottság és az a bizonyosság, hogy érdemes volt végigmenni az úton.
– Én ezt pénzért nem tudnám csinálni – mondja. – Ha valaki azt mondaná, hogy határidőre ennyi és ennyi könyvet kell eladnom, ilyen és ilyen módon kell reklámoznom, az kiölné belőlem a szívemet.
Katinak szabadságra van szüksége ahhoz, hogy alkotni tudjon.
Ki kell forrnia benne a gondolatoknak. A saját ritmusában szeretné megosztani mindazt, ami megszületik benne. Néha egy könyv formájában, máskor egy kertben készült fényképpel vagy néhány őszinte mondattal.
Egy egyszerű bejegyzés, amelyben mezítláb állt a veteményeskertben, tizenhétezernél is több emberhez jutott el. Nem volt mögötte kidolgozott marketingstratégia.
Egyszerűen csak ő volt. Az a nő, aki könyvet írt, imád élni, beszélget a növényeivel. Hatvan felett újra megtanult kertészkedni, és többé nem akar mást mutatni, mint ami.
– Engem nem hív New York, nem érdekel a luxusszálloda. Az én legnagyobb utazásom most a belső utazás. Hogy egyre inkább önmagam lehessek.
A zalai házat egy ingatlanhirdetésben látta meg. Nem tudja pontosan megmagyarázni, mi történt benne.
– Egyszerűen hívott. Oda kellett mennem.
A ház akkor vendégházként működött, ezért először be sem tudtak menni. Kati csak a kapun keresztül látta a telket és a panorámát.
Már ez elég volt. Nem az épület részleteit figyelte. Nem a szobák méretét, a burkolatokat vagy a berendezést.
A helyet látta. A teret, ahol egyszer szabadon megvalósíthatja mindazt, amiben hisz.
– Tudtam, hogy nem egyszerűen egy házat nézek. Egy olyan helyet láttam, ahol a gyerekek, a szülők és a természet újra egymásra találhatnak.
Nem akar újabb intézményt létrehozni ahol merev programokat kell követni.
Olyan teret álmodik, ahol egy gyerek nézheti a fát, hallgathatja a madarakat, mezítláb járhat, alkothat, kérdezhet, nevethet, és egyszerűen gyermek lehet. A szülőnek sem kell folyton megfelelnie, megpihenhet.
– Először magamban kell öntöznöm a gyökereket – mondja. – Nem akarom erőltetni, hogy már most minden részletét tudjam.
Vannak elképzelései havi szülői találkozókról, kerti beszélgetésekről, gyermekprogramokról és táborokról. Elsősorban három és tíz év közötti gyerekekkel, szüleikkel szeretne foglalkozni.
Különösen közel állnak hozzá azok a gyerekek és családok, akik valamilyen „másság” miatt kaptak már címkéket. Kati támasz és híd szeretne lenni. Segíteni a szülőknek abban, hogy megismerjenek többféle utat, és ne érezzék úgy, hogy csak egyetlen megoldás létezik.
A híd már nemcsak jelképes.
A kert lassan formát ölt. A leendő bejárat kapui már várják, hogy életre keltsem őket. Egy régi filagória megmentett faanyagaiból készülnek, és egyszer ezen át vezet majd az út a Varázskertbe.
A kert lassan, tárgyról tárgyra és ötletekből épül.
Kati talál egy régi kádat, és már látja maga előtt, hogyan rakják majd ki mozaikcsempével. Egy vastag régi fateknőből az asztalos bölcsőszerű hintát készít, amelyet egy fára függesztenek fel. Egy nagy deszkából pihenőpad lesz a mezítlábas ösvény mellett, melyen Kati csiszológéppel munkálkodik. Egy régi, meghegesztett hinta új feladatot kap. Szinte mindent felhasznál.
Nem kész katalógusból akar kertet rendelni. A helyet azokból a tárgyakból építi, amelyek megszólítják, történetük van, és új életet kaphatnak. Közben veteményez.
Huszonegy éves kora óta nem gondozott komolyan kertet. Most hatvankét évesen paprika, paradicsom uborka, fűszer -gyógynövények és más növények teremnek körülötte.
Beszél hozzájuk.
– Most elmegyek, de előtte megöntözlek benneteket. Növekedjetek szépen, holnap újra jövök – mondja nekik.
A munka közben újabb és újabb gondolatok születnek benne arról, hogyan kapcsolhatná össze a kertészkedést a gyerekekkel való munkával.
Lehet majd gazolni, ültetni, tapintani, mezítláb járni, figyelni és gondoskodni. Lehet, hogy tábor lesz belőle. Talán rendszeres gyermekprogram. Talán valami egészen más.
Még nem tudja. És most már nem is követeli magától, hogy tudja. A Varázskert lényege nem egy előre kidolgozott órarend, hanem szemlélet. Egy hely, ahol a gyermek kibontakozhat, és nem kell valaki más elképzeléséhez igazodnia.
A ház, amelyet megvásároltak, a negyvenedik ingatlan volt, amelyet megnéztek. A házszáma szintén negyven.
Kati nem akar ebből nagy misztikus következtetést levonni. Mégis szereti az élet ilyen játékos egybeeséseit. Számára azt üzenik:
Jó úton vagy. Menj tovább.
Sokan azért nem indulnak el, mert a távoli célt nézik.
Ott állnak életük jelenlegi pontján, és rögtön a kész vállalkozást, a megtelt programot, a megjelent könyvet vagy a virágzó közösségi teret szeretnék látni. A kettő közötti út azonban túl hosszúnak és bizonytalannak tűnik.
Kati története megmutatja, hogy egy életfeladat ritkán egyetlen nagy ugrással válik valósággá.
Először megszületett benne egy mondat 2020 pünkösdjén: Nem élhetek tovább mások elvárásai szerint.
– Később az életembe érkezett egy könyv, amely elindított az önismeret útján, majd következett a mentorprogram. Ezután egy rövid óvodai időszak segített felismernem, milyen keretek között nem tudok tovább dolgozni. Egy újabb pünkösdön elővettem a könyv régi tervét – eközben megtaláltuk a házat – lassan megszületett a könyv kézirat. Végigmentem a kiadás nehézségein, és egyszer csak a kezemben tarthattam a frissen nyomtatott kötetet. Aztán jött egy buszvezető, aki két perc alatt megtalálta benne a neki szóló mondatot, később pedig egy régi kád, egy vastag farönk, egy kis kapu és egy veteményeskert is megtalálta a maga helyét a történetben. Mindegyik csak egyetlen lépés volt, mégis mind ugyanabba az irányba vitt tovább.
Utólag azonban már látszik, hogyan kapcsolódnak egymáshoz.
A könyvnek hat év kellett ahhoz, hogy kiforrja magát. A Varázskertnek is időre van szüksége.
– Nem várom, hogy egyik napról a másikra történjen meg a csoda – mondja Kati. – Az álom, az építkezés és a várakozás is része az útnak. Még nincs kész, de már elindultam felé.
Kati ma minden reggel tudja, miért kel fel. Nem feltétlenül valami látványos feladat vár rá.
Lehet, hogy egy szék lábát festi le. Füvet szed, megöntözi a növényeket. Feljegyez egy újabb ötletet. A ház belső tereivel foglalkozik, beszélget valakivel a könyvről.
Ezek a tevékenységek kívülről aprónak tűnhetnek. Belül azonban ugyanabba az irányba mutatnak.
– Az önazonos élet számomra nem azt jelenti, hogy minden tökéletes – mondja. – Azt jelenti, hogy az enyém. Belőlem fakad, azonosulni tudok vele.
Ez a különbség munka és hivatás között.
– A munka megélhetést adhat. A hivatás értelmet – közli teljes hittel.
Kati szerint onnan sejthetjük, hogy nem a saját utunkat járjuk, hogy kívül akár minden rendben lévőnek tűnik, belül mégis egyre nagyobb lesz az üresség.
Elfogy az öröm, nincs többé gyermeki kíváncsiság. Nem akar szolgálni az ember. Egyre nehezebb felkelni, és nem azért, mert fizikailag fáradtak vagyunk. Nem látjuk, mihez kapcsolódik mindaz, amit nap mint nap teszünk.
A saját út közelében ezzel szemben újra megjelenik bennünk valami. Érdekelni kezd egy téma. Izgatottak leszünk egy ötlettől. Észrevesszük az embereket, akiknek segíteni szeretnénk. Elfeledkezünk az időről. Újra kérdezünk, tanulunk és alkotunk.
– Nálam minden út visszavezetett a gyerekekhez – mondja Kati. – Nem feltétlenül egy munkahelyhez. A gyerekekhez és ahhoz a hivatáshoz, amely értelmet ad az életemnek.
Mit jelent a félelem, amikor végre elindulunk a saját utunkon?
Kati is félt. Félt életének minden szakaszában, amikor váltott. Ma már nem várja, hogy a félelem eltűnjön.
– Honnan tudhatnám, hogy képes vagyok-e valamire, ha nem próbálom meg?
Szerinte sokkal nagyobb veszteség lett volna, ha nem írja meg a könyvet, ha nem mond fel, ha nem kezdi el a kertet. Soha el nem múló fájdalom lett volna, ha a biztonság kedvéért ismét eltávolodik önmagától.
Aki nem hallgat a belső hívására, egy ideig valóban biztonságban maradhat. Közben azonban lassan elveszítheti a kapcsolatot önmagával.
Kati ezt már nem akarta újra átélni.
– Nem akartam végigcsinálni egy konzulens vagy mentorprogramot azért, hogy utána visszatérjek ugyanoda, ahonnan elindultam. Ha már felismertem, mit kell megtennem, akkor meg kellett tennem.
A bátorság szerinte tanulható. Lehet, hogy valakiben erősebben él a csírája, de minden egyes kiállás, döntés és apró lépés növeli.
Nem kell rögtön a legnagyobb ugrással kezdeni. Az első lépés lehet egy mondat kimondása, egy ötlet feljegyzése és segítség kérése.
A beszélgetés végén megkérdeztem Katitól:
– Ha most leülhetnél azzal a nővel, aki évekkel ezelőtt először kezdte keresni az életfeladatát, mit mondanál neki?
Kati erre a kérdésre előre készült.
Azt mondja, miközben végigolvasta a kérdéssort, újraélte az egész életét. Visszament minden veszteséghez, kanyarhoz, találkozáshoz és felismeréshez.
Aztán így szólna a régi önmagához:
„Ne siess, Kati. Hallgass a szívedre. Nem vagy elkésve.
Minden kanyar, minden veszteség, minden újrakezdés, minden tanulás, minden találkozás és minden könny szükséges ahhoz, hogy egyszer megértsd, mi történt veled. Ne félj attól, ha néha egyedül érzed magad. Attól sem, ha mások nem értik, miért mész tovább.
Maradj hű ahhoz a kislányhoz, aki örömmel fedezte fel a világot, és ahhoz az óvónőhöz, aki mindig hitt a gyerekekben.
Lesznek pillanatok, amikor úgy érzed, minden darabokra hullik. Hidd el, ilyenkor az életed nem feltétlenül szétesik. Lehet, hogy éppen összeáll.
Amikor egyszer a kezedben tartod a könyvedet, körbenézel a Varázskertben, és meglátod a gyerekek mosolyát, megérted majd, hogy egyetlen lépésed sem volt hiábavaló.
Nem azért kaptad ezt az utat, mert könnyű. Azért kaptad, mert képes vagy végigmenni rajta.
És mert valóban örömre születtél.”
Miközben felolvassa ezeket a mondatokat, engem is kiráz a hideg. A könyvben Kati megírta az élettörténetét.
Ebben a beszélgetésben megszületett az életfilozófiája.
Többet adsz, mint reményt.
A legtöbb útkereső rengeteg energiát fordít arra, hogy bebizonyítsa önmagának, miért nem működhet az álma. Felsorolja, hogy nincs rá pénze, már túl késő, nem támogatja a családja, túl idős hozzá, nem elég képzett vagy bátor, és abból, amire igazán vágyik, úgysem lehet megélni. Mire észbe kap, a félelmeiből egy egész világmagyarázatot épít, amely már nemcsak óvatosságra inti, hanem el is zárja attól az úttól, amelyre valójában a szíve hívja.
Ezért van szükségünk olyan emberekre, akik végigmennek az úton. Akik nem tökéletesek, nem félelem nélkül vágnak bele a feladatukba, és nem készen kapták a lehetőségeiket.
Csupán megtették a következő lépést.
– Ha nekem sikerült megtalálnom a saját utamat, másnak is sikerülhet – jelenti ki határozottan Kati. – Azt szeretném, hogy a példám reményt adjon.
– Többet adsz a reménynél – válaszolom neki. – Példát mutatsz.
Mentorként én segíthetek valakinek felismerni az erősségeit, megérteni a karakterét, meglátni élete ismétlődő motívumait és megfogalmazni a hivatását. Ez a munka azonban sokáig láthatatlan. Akkor válik kézzelfoghatóvá, amikor valaki megteszi azt, amit felismert.
Kati könyve ott van az asztalon. A ház már az övék. A kertben nőnek a növények.
Készül a kis híd, a hinta, a mezítlábas ösvény és az a hely, ahol egyszer gyerekek és szülők találkoznak majd. Ő megcsinálta.
Nem mindent. Nem egyszerre. Nem hibátlanul. Mindig a következő lépést.
A beszélgetés végén Kati még egy mondatot kimond.
Talán ez foglalja össze legszebben mindazt, amit létre szeretne hozni:
– Ha egyszer elkészül a kert, azt szeretném, hogy aki megérkezik ide, azt érezze, itt jó embernek lenni.
Egy olyan korban, amikor egyre több feladatot vesznek át tőlünk a gépek, különösen fontossá válik mindaz, ami valóban emberi.
A figyelem, az együttérzés, az alkotás. Akarás nélkül, mert a természet elrendezi a dolgokat.
Kati ezt szeretné örökségül hagyni:
A képességet, hogy egy gyerekre ne problémaként, hanem kibontakozó emberként nézzünk.
Gyakori jel, hogy kívülről akár rendezettnek látszik az életed, belül mégis egyre nagyobb ürességet érzel. Elfogy a lelkesedésed, nehezen kelsz fel, és már nem látod, mihez kapcsolódik mindaz, amit nap mint nap teszel. A saját utad közelében ezzel szemben újra megjelenik a kíváncsiság, az alkotókedv és az érzés, hogy annak, amit teszel, értelme van.
Igen. Az addig megszerzett tudás, élettapasztalat, veszteségek és újrakezdések gyakran éppen ebben az életkorban állnak össze felismerhető mintává. Nem biztos, hogy teljesen új életet kell kezdened. Lehet, hogy azt kell felismerned, mi volt mindig is jelen benned, csak eddig nem a hozzád illő formában élted.
Nem feltétlenül. Előfordulhat, hogy maga a hivatásod továbbra is igaz, csak a munkahelyi vagy intézményi keret vált szűkké. Kati sem az óvónői hivatását hagyta el. Új formát keresett ugyanannak az értéknek, amelyet korábban óvónőként képviselt.
Nem kell azonnal felmondanod, és nem szükséges minden hidat felégetned. Az első lépés lehet egy felismerés, egy beszélgetés, egy ötlet kipróbálása vagy segítség kérése. A következő lépésnek kell látszania, nem az egész útnak.
Először azt érdemes megértened, mit nőttél már ki, mi veszi el az energiádat, és milyen tevékenységek mellett érzed újra élőnek magad. Az ingyenes mentorinterjún éppen ezt nézzük meg: hol tartasz, mi hív, és milyen következő lépés lehet valóban a tiéd.
Ha Kati történetében önmagadra ismertél, és te is érzed, hogy a régi életed keretei már szűkek, miközben az új irány még nem rajzolódott ki előtted, szeretettel várlak egy ingyenes mentorinterjúra. Ez a beszélgetés semmiféle elköteleződéssel nem jár. Együtt megnézzük, hol tartasz most, mi az, ami már nem szolgál téged, és hogyan indulhatnál el a saját életfeladatod felé. Nem kell még minden választ tudnod. Ahogy Kati története is mutatja, kezdetnek elég, ha készen állsz megtenni a következő lépést.
