Hogyan indulhat el a pályaváltás 50 felett, amikor több évtized tapasztalata köt a munkádhoz, de egyre kevesebb örömöt találsz benne? Timi 56 évesen, öt diplomával és harminc év tanítás után kezdte megtalálni a saját irányát. A mentorprogramban felismerte az erősségeit, majd megszervezte az első négynapos női táborát.
„Öt diplomám van, harminc év tapasztalatom, és mégis tehetetlennek éreztem magam.”
„Ha arra gondolok, hogy még kilenc évig mindennap be kell járnom az iskolába, azt érzem, hogy ebbe belepusztulok. Egészséges nagymama szeretnék lenni. Részt szeretnék venni a gyerekeim és az unokáim életében. És szabadságot szeretnék.”
Timi ötvenhat éves. Matematika–fizika tanár, öt diplomával és harminc év tanítási tapasztalattal. Tud magyarázni, lelkesíteni, programokat szervezni, közösséget teremteni. Hosszú időn keresztül természetes volt számára, hogy mindezt a gyerekeknek adja. Aztán egyre gyakrabban ment haza úgy, hogy semmi energiája nem maradt.
Az előző mentorcsoportom tagjaként kezdte összerakni, mi minden van benne, és merre szeretne továbbmenni. A beszélgetésünkkor már megszervezte az első négynapos női táborát. Mesélt a félelmeiről, az első lépésről, a résztvevők üzeneteiről. És a következő kérdéséről is: vajon meg tudom csinálni még egyszer?
– Timi, milyen volt a munkád és az életed, amikor jelentkeztél a mentorprogramba? Mi volt az, ami már nem fért bele a megszokott keretekbe?
– Borzasztó stresszes volt. Már azt éreztem, hogy nem akarok oda többet visszamenni, nem akarom ezeket a dolgokat. Korábban is történtek kellemetlen, rossz, negatív dolgok, de tudtam lapozni. Akkor már folyamatosan fennakadtam rajtuk. Azt láttam, hogy a külső dolgok ugyanazok, én viszont egyre nehezebben viselem őket.
Türelmetlenebb lett, a negatív élmények mélyebben érintették. Csalódottság, kudarcélmény, megbántottság maradt utána. A környezete is észrevette a változást. Fizikailag is hamarabb kimerült, több pihenésre lett volna szüksége, munka után nehezen nyerte vissza az erejét.
– Volt egy utolsó csepp a pohárban, amikor azt mondtad, hogy ebből elég, keresnem kell valamilyen kiutat?
– Ezt nem is tudom pontosan. A hírleveleid folyamatosan jöttek, mert korábban voltam nálad tanulástréningen. Nem mindig olvastam el őket, de akkor valahogy elolvastam egyet, és azt mondtam: na, ez most nekem szól. Leírja azt, ami bennem van. Amit írtál, annak úgy nyolcvan százaléka passzolt rám.
Megkérdeztem tőle, mi az, amiből a tanári szerepben hiányt szenvedett. Ennyi tudás, ennyi tapasztalat mellett mi maradt benne mégis kielégítetlenül?
– Az, hogy elég értékesnek és elég fontosnak érezzem magam.
Ez a mondat megérintett. Éppen ott vesztette el a saját értékességének érzését, ahol évtizedeken át adni próbált.
– Miért nem tudtad ezt megérezni a tanításban?
– Más lett a világ, mások a gyerekek, az egész sokkal nehezebb. Egy csomó olyan feladat került az iskolára, amit a családban kellene megoldani. Úgy éreztem, mindent nekem kell csinálnom. Ez már nagyon sok volt.
– Tehetetlenséget éreztél?
– Abszolút. Azt gondoltam: van harminc év tapasztalatom, van öt diplomám, és még sincsenek eszközeim. Nagyon rossz érzés volt, hogy valamit nem tudok megoldani. Hiába a tapasztalat, hiába a sok tanulás.
Értettem, miről beszél. A saját nyelviskolámat hasonló okból zártam be. Ismerős volt az érzés, amikor a tudás és az adni akarás megvan benned, mégis alig talál utat azokhoz, akiknek szánod.
Ha ismerős az érzés, hogy kívülről még helytállsz, miközben belül egyre fáradtabb vagy, olvasd el ezt is: Miért égnek ki a 40 feletti nők? Amikor a „jó élet” belül már üres
– Mi volt az a részed, ami nem kapott teret? Mit szerettél volna adni, amire már alig volt lehetőséged?
Timi kereste a szavakat. A lelkesedésről beszélt, a példamutatásról, az érdeklődés felkeltéséről. Arról a belső örömről, amellyel ő maga a világra néz.
– Azt szerettem volna átadni, hogy ez milyen klassz, milyen jó. Folyamatosan bizonygatni kellett, hogy mi szükség van erre vagy arra, miért kell ilyeneket tanulni. Pedig az egész világ olyan érdekes! Miközben a világról tanulunk, saját magunkról is tanulunk. Ezt akartam átadni. De amikor a gyerekek nem hagyják magukat tanítani, az nagyon nehéz.
– Hiányzott az, hogy inspirálhass, motiválhass?
– Igen. Pontosan. Régen ez megvolt.
Az elmúlt körülbelül öt évben egyre gyakrabban érezte, hogy a lelkesedése kevés ahhoz, hogy mozgásba hozza a környezetét. Ha programot szervezett, ha valami újat talált ki, megjelent a kérdés: minek még ez is?
– Korábban egész jól kezeltem, hogy kilógok a sorból. Mindig is valamennyire különállónak éreztem magam. Akkor viszont már mindenütt beleütköztem valamibe, és egyre rosszabbul éltem meg ezeket az ütközéseket.
Most is tanít, részmunkaidőben, egy másik iskolában. A gyerekek között még mindig talál örömöt. Viszont a környezetváltás önmagában kevésnek bizonyult ahhoz, hogy visszanyerje az erejét.
Amikor megkérdeztem, volt-e kételye a mentorprogramra jelentkezés előtt, rögtön válaszolt:
– Nem. Már ismertelek, tudtam, hogy ez csak jó lehet. Inkább kíváncsiság volt bennem, hogy vajon ez most milyen lesz?
Timi élettervében a tanítás, a játék, a kvízek, a vendéglátás és a közösségteremtés kapcsolódott össze. Olyan dolgok, amelyek addig külön-külön is jelen voltak az életében, de a közös irányukat még nem látta ennyire tisztán.
– Milyen volt felismerni, hogy ezek egyirányba rendeződnek?
– Egy csomó minden a helyére került. Addig sok mindenre úgy néztem, mint valami szórakozásra vagy egyéb történetre. Aztán megláttam, hogy ezek egy nagy egész részei. Mint egy puzzle.
Arra is kíváncsi voltam, meglepte-e valami önmagában a mentorprogram során. Vagy inkább olyan dolgokat látott meg, amelyekről valahol mélyen mindig tudott?
– Inkább ez utóbbi. Jó tükör volt. Igazán belenéztem egy olyan tükörbe, amibe korábban nem néztem bele. Megláttam, hogy ez is ott van, az is ott van, és ezek jók. Az egész összeáll. Ez mind én vagyok, és ez így jó.
A változást próbálta megfogalmazni, több lett benne a magabiztosság. Megerősödött abban, hogy amit magában lát, annak értéke van. Azóta nehezebb kibillenteni.
– Változott az, ahogyan a saját adottságaidra, emberi értékeidre nézel?
– Igen. Felértékelődtek azok a dolgok, amelyekről nem is gondoltam, hogy ennyire értékesek lehetnek.
– Miben segített leginkább a közös munka?
– Bátorságot kaptam. Nagyon inspirált a csoport. Amikor folyamatosan úgy érzed, hogy kilógsz a sorból, nagyon jó megtapasztalni, hogy összejön egy csomó különböző, mégis valamiben hasonló ember. Olyanok, akik szintén így érzik magukat. Ez nagy erőt adott.
A közös munka után Timi elkezdett cselekedni. Az élettervben kirajzolódó irányból szervezés, időpont, helyszín és valódi találkozás lett.
Bárcsak át tudnám adni azt az érzést és látványt, ahogy Timi erről az első sikeréről, élményéről beszél. Erre lehet azt mondani, hogy valójában egész életünkben ezt keressük.
– Mit valósítottál meg az élettervedből?
– Ez már közben elkezdődött. A barátnőmnek volt egy ötlete, hogy most már felnőttekkel kellene foglalkozni. Én korábban mindig gyerektáborokat szerveztem. Belevágtunk, és a nyári tábor nagyon jól sikerült. Olyan visszajelzéseket és megerősítéseket kaptam, hogy az hihetetlen volt.
Örömmel idézte fel a négy napot. A tábor hívómondata így szólt:
„Pihentesd a szerepeidet, ahol csak önmagad lehetsz.”
Tíz nő érkezett a lélekfrissítő táborba: frissen nyugdíjba vonultak, egyedülállók, pedagógusok és fiatalabb családanyák. Mindannyian szerettek volna kicsit kiszabadulni a mindennapi feladataikból. Timi és a barátnője gondoskodott róluk.
– Nagyon boldogok voltak attól, hogy négy napig gondoskodtak róluk. A természetben voltunk, lehetett alkotni, játszani, beszélgetni. Fantasztikus kávékat készítettem nekik, naponta annyiszor, ahányszor kértek. Mindenki azt csinálhatta, amihez kedve volt. Semmi nem volt kötelező.
Egy vezetett figyelemgyakorlatot mégis kipróbáltak. A Szalajka-völgyben sétálva Timi azt javasolta, hogy a következő húsz percben maradjanak csendben. A társaság addig örömmel beszélgetett, mindenki csicsergett mindenkivel. Most a természetre figyeltek, arra, hogy mit vesznek észre maguk körül és milyen érzések jelennek meg bennük.
– A végén megbeszéltük, ki mit látott meg. Fantasztikus dolgok jöttek elő. Ki mit vett észre, milyen érzéseket élt át. Annyira pozitív volt! A négy nap végén is, amikor visszajelzést kértünk arról, mi volt jó, min lehetne változtatni, nagyon lelkesen beszéltek erről a sétáról.
Kati szintén pedagógusként keresett új kereteket annak, amit szívből szeretett volna átadni. Az ő útjáról itt olvashatsz: Életfeladat 40 felett: Kati inspiráló története.
– Mi volt az a visszajelzés, amire különösen büszke voltál?
– Kitettünk kis cetliket, színes tollakat, ceruzákat és borítékokat. Azt kértük, hogy mindenki írjon a többieknek egy kis üzenetet, és tegye a borítékba. Magunknak nem készítettünk, mert ez a résztvevőkről szólt. Ők viszont mondták, hogy nekünk is szeretnének írni.
Az üzenetekben Timi arról olvasott, milyen jó a társaságában lenni. Mennyi szeretet van benne, mennyi mindent tud adni, mennyi jó dolgot képes átadni másoknak. A visszajelzések személyesek voltak, és éppen azt a részét szólították meg, amelyet addig kevésbé értékelt.
Rengeteg szeretet, figyelem, adni akarás gyűlt össze benne. Korábban ezt könnyebben átadhatta a diákjainak. Ma már egyre nehezebb, de a táborban újra találkozott olyan emberekkel, akik örömmel fogadták.
– Érzékeled, hogy végre volt, aki elfogadta mindazt, amit adni szeretnél?
– Igen. Abszolút így volt.
A sikeres tábor előtt Timi és a barátnője is bizonytalan volt. Vajon érdekel ez bárkit? Lesz elég jelentkező?
– Nagyon izgultunk. Egészen más gyerekeknek tábort szervezni, mint felnőttekkel foglalkozni. Ráadásul a résztvevők egy része pedagógus volt.
Előre megbeszélték, milyen létszámmal tartják meg a tábort. Így a kipróbálásnak konkrét keretet adtak.
Az első tábor híre a baráti és ismerősi körben terjedt. Timi és a barátnői továbbküldték a saját ismerőseiknek. Teljesen idegen közönségnek még nem hirdették meg.
Először szerették volna megtapasztalni, hogy képesek rá, hogy jól működik, amit kitaláltak. Az első alkalom után már nagyobb bátorsággal lehet kilépni egy tágabb kör elé. Az ember közben saját magáról is tanul: ezt meg tudom csinálni, erre van igény, vannak, akik szívesen jönnek.
Timi racionális, gyakorlatias ember. A mentorprogramban az önbizalom mellett az ősbizalomról, az isteni irányításra való hagyatkozásról is beszélgettünk. Ez számára eleinte nehezen megfogható terület volt.
– A tábor szervezése közben éreztél valamit abból, hogy vezetve vagyunk?
– Igen, érzésként. Nekem a hagyatkozás mindig nehéz. Én meg akarom oldani az összes dolgot: majd én megcsinálom. De ebben volt egy csomó kegyelem. Bevállaltunk valamit, és nem tudtuk pontosan, mi lesz belőle. Muszáj volt hagyatkozni arra, hogy megjön az isteni irányítás, és valami jó sül ki belőle.
A gyakorlati részért felelősséget vállalt: hol alszanak, mit esznek, hogyan épül fel a program. Közben azt is megélte, hogy olyan segítség és jó dolgok érkeznek, amelyeket előre nem tudott volna megtervezni.
– Megdöbbentő élmény volt, hogy mennyi mindent kaptunk. Csak engedni kell, hagyni kell.
– És megtenni az első lépést – tettem hozzá.
Timi évente több alkalmat szeretne szervezni, hogy a résztvevők rendszeresen töltekezhessenek.
– Van benned olyan félelem, hogy ez egyszer véletlenül jól sikerült, és másodszor talán már nem fog?
– Egy kicsi van. És már mások az elvárások is, a saját elvárásaim is. Ha valami nagyon jó volt, legközelebb is nagyon jónak kell lennie.
– Hogyan tudnál ezen túljutni? Gondolj arra, hogyan indultatok az elsővel.
– Megint nagy levegő. Megtesszük, amit lehet, és megkapjuk hozzá a többit odafentről.
Érzed, hogy változtatnál, mégis újra elhalasztod az első lépést? Erről szól a Hivatáskeresés 40 felett, amikor már érzed, hogy más életre vágysz, de mégsem indulsz el című írásom.
– Mi kell ahhoz, hogy ebből rendszeres program legyen?
– Sok minden ki van találva. Összegyűjtöttem ötleteket, helyszíneket, időpontokat. Most marketingelni kellene. A programok összeállítása jól működik, a résztvevők összegyűjtése a következő kihívás.
A következő tanulnivaló tehát az, hogyan jut el azokhoz, akiknek szükségük lenne rá. Beszéltünk marketingstratégiáról, tanulásról, esetleg szakember segítségéről. A megvalósítás újabb lépéseket hoz, amelyekhez fokozatosan megszerezheti a szükséges tudást.
– Nagyon sokat jelent neked a gondoskodás. Hogyan figyelsz arra, hogy amit másoknak adsz, az téged is örömmel töltsön el?
Timi az édesanyját idézte fel. Amikor megszülettek a gyerekei, az anyukája azt mondta neki: egy gyereket reggel mosolyogva kell ébreszteni, mosolyogva kell hozzászólni. Ez a mondat vele maradt, és a többi emberhez való fordulásában is jelen van.
– Bemegyek az iskolába, rámosolygok az emberekre. Megkérdezem, hogy vannak, vagy mondok valami kedveset, hogy jól néznek ki. Ez jön belőlem. De van benne tudatosság is. Egy jó szóval, egy mosollyal pozitív érzést lehet ébreszteni. Nekem is jó, ha valakinek ettől jobb napja lesz.
A tábor óta még világosabban látja, mennyire hiányzik az embereknek a jó szó. A figyelem. Az, hogy valaki észrevegye őket. Azt is jobban érzékeli, hogy neki ez könnyedén megy.
A közösségek hiányáról, a magányról és a változó világ bizonytalanságáról is beszélgettünk. Megkérdeztem, mit jelenthet ebben az, amit ő létrehozott.
– Egy boldogságszigetet. Az emberi kapcsolatokból, a személyességből annyit lehet töltekezni! Ez egy olyan hely, ahol feltöltjük az érzelmi tankokat, és utána tovább tudunk menni. Olyan, mint egy töltőállomás.
A mentorprogramban összegyűjtjük mindazt, amit valaki tud.
Timi pedagógus, tud magyarázni, tudást átadni, csoportot vezetni. Gyerektáborokat szervezett. Észreveszi, mire van szüksége a másik embernek. Mindezt a felnőtteknek szervezett táborban is használta.
– Tudsz példát mondani arra, mit vittél át a gyerekekkel végzett munkából a felnőttekhez?
– Az elfogadást, a meghallgatást. Azt, hogy el kell mondani, mi fog történni, miből választhatnak, mi után mi következik. Az emberek szeretnek ezekkel tisztában lenni.
Arról is beszélgettünk, mennyi érzékenységet hoz a tanításból. Magyarázat közben egy apró arcrezdülésből is észrevette, ha valaki elvesztette a fonalat. A másik emberre figyelésnek ezt a képességét most a felnőttek között használja.
A harminc év tapasztalatát az új programjaiba is beleviszi.
Timi szeretné teljesen elhagyni az iskolai munkát. A megélhetéséről azonban gondoskodnia kell, és ez most még köti, de megoldódni látszik. E-learninget fejleszt.
Az ötven feletti pályaváltással nemzetközi kutatások is foglalkoznak. Az OECD idősebb munkavállalók pályaváltásáról szóló jelentése szerint az önkéntes munkahelyváltás ebben az életszakaszban is kedvezőbb munkakörülményeket és nagyobb munkahelyi elégedettséget hozhat. A forrás angol nyelvű.
Egy-két éven belül szeretne átállni erre az életformára: otthon fejleszt, közben szervez, és rendszeresen megtartja a közösségi alkalmakat. Az alkotómunka és az emberekkel való találkozás együtt adná meg számára azt a teljességet, amit keres.
– Korábban nem gondoltam volna erre. Mióta ezen dolgoztunk, és magabiztosabb lettem, már látom, hogy meg lehet csinálni. Mindegy, hogy ötvenhat éves vagyok, ezt még meg lehet csinálni.
A következő életszakaszához nagyon személyes vágyak is kapcsolódnak. Timi egészséges nagymama szeretne lenni, jelen lenni az életükben, részt venni benne.
– Ha belegondolok, hogy hatvanöt éves koromig dolgoznom kell, és még kilenc évig mindennap be kellene járnom az iskolába, azt érzem, hogy ezt nem tudom csinálni. Szabadságot szeretnék. Egész életemben órarend szerint működtem, és ebből már sok.
– Mit mondanál azoknak a negyven feletti nőknek, akik érzik, hogy több van bennük, de azt gondolják: ezt nem tehetem meg, mert felforgatnám az egész életemet?
– Fel kell forgatni. Ki kell menni a komfortzónán kívülre. Annyi érdekes dolog van ott! Szabadság is, tanulás is. Egy élhető élet.
Timi más csoporttagokat is bátorít az elindulásra. Észreveszi bennük a tehetséget, és azt is, amikor a „vajon érdekel ez bárkit?” kérdése visszatartja őket. Szerinte egy első, kisebb alkalom segíthet megtapasztalni, milyen érzés használni azt, amit magunkban megtaláltunk.
– Ha szívvel-lélekkel, hittel, hitelesen csinálom, az másoknak is érdekes lesz. Arra felkapják a fejüket.
Ezért olyan fontosak a megvalósuló történetek. Az első lépés tapasztalatot, kapcsolatokat és önmagunkról szerzett bizonyosságot adhat. Timi már tudja, milyen érzés, amikor valaki örömmel fogadja azt, amit ő adni szeretne.
– Mit üzennél annak a nőnek, aki már érzi, hogy valamit lépnie kell, mert így nem szeretné leélni az életét, mégis halogatja, hogy megkeresse a saját útját?
– Az életünket mi alakítjuk. Nekem kell eldöntenem, mit teszek. Rajtam is múlik, hogyan élem meg a körülményeket. Lehet nehéz körülmények között is boldognak, kiegyensúlyozottnak maradni. Minden fejben dől el, ahogy a családban sokszor szoktuk mondani. És van egy idézet a szekrényemen: „Ha nem változtatsz semmin, nem változik semmi…”
– Legyen ez a zárszó – mondtam neki. – És tudod, miért kérdeztem ezt? Mert most magadnak is üzentél.
