Az életfeladat megtalálása 40 felett egészen más kérdéssé válik, mint fiatalabb korban. Ilyenkor már nemcsak azt keressük, mivel foglalkozzunk, hanem azt is, hogyan kapcsolódik össze mindaz, amit átéltünk, azzal, amiért valójában itt vagyunk.
Halottaink is azt szeretnék, hogy elvégezzük az életfeladatunkat.
Ez a mondat első hallásra talán szokatlan. Van, akit azonnal megérint, másban ellenállást kelt, és olyan is akad, aki erre csak annyit mond, hiszem, ha látom.
Az életfeladat kérdése nem könnyű téma. Nem egy újabb önismereti játék és nem is egy kedves motivációs gondolat, amit elolvasunk, megosztunk, aztán minden marad a régiben. Az életfeladat kérdése ott kezdődik, ahol az ember már nem tud tovább ugyanúgy élni.
Különösen 40 felett.
Amikor kívülről talán minden rendben van, de belül valami egyre erősebben feszít. A nő, aki eddig helytállt, dolgozott, családot tartott össze, megfelelt, alkalmazkodott, egyszer csak azt veszi észre, hogy már nem elég neki az, ami eddig elég volt. Nem feltétlenül tudja még megfogalmazni, mi hiányzik, csak érzi, hogy valami nincs a helyén. Mintha az élet mélyéről érkezne egy hívás: van még dolgod.
Erről részletesebben is írtam abban a cikkben, hogy miért égnek ki a 40 feletti nők, amikor kívülről minden rendben van, belül mégis üres az élet.
Igaz-e az, hogy születés előtt megtervezzük az életfeladatunkat?
Mondhatod, hogy hiszem, ha látom.
Így volt ezzel prof. Oliver Lazar, természettudós, aki a tudomány embereként csak azt hitte el, ami látható, bizonyítható, mígnem történt vele egy megmagyarázhatatlan dolog. A történetét a videóban mondom el. Ettől kezdve felfordult vele a világ.
Mondhatni ezek után ő is elkezdte elvégezni az életfeladatát, azaz valahogyan bizonyítani azt, hogy okkal születtünk.
Ez azért fontos, mert sok ember éppen így indul el az úton. Nem hittel, nem spirituális meggyőződéssel, hanem kérdésekkel. Az ember először csak megáll a saját élete előtt, és elkezdi más szemmel nézni mindazt, amin keresztülment. A veszteségeket, a töréseket, a csalódásokat, a visszatérő mintákat. Amit addig büntetésnek, pechnek vagy rossz sorsnak gondolt, egyszer csak más megvilágításba kerül. Nem lesz tőle könnyebb a múlt, de értelmet kezd kapni.
Születésed előtt megtervezted az iskolabolygón a fejlődési irányvonalat.
Azért születsz, hogy fejlődj.
A nehézségek, sorcsapások érted vannak. Mindegyik egy jelzés. Az mutatja meg, miben kell fejlődnöd, és ha azt megfejlődted, képes leszel segíteni hasonló fájdalmakkal küzdő emberek számára.
Ez az a pont, ahol sok 40 feletti nő megáll.
Mert addig talán azt hitte, az életfeladat valami kellemes, könnyű, csillogó dolog. Egy szép hivatás, egy új foglalkozás, egy végre megtalált munka, amitől reggelente mosolyogva pattan ki az ágyból.
Csakhogy az életfeladat sokszor nem a könnyű részeinkből születik meg. Inkább abból, amit átéltünk, túléltünk, megértettünk, átdolgoztunk. Abból a fájdalomból, amely idővel tudássá érett. A sebből, amely érzékenyebbé tett mások szenvedésére. A veszteségből, amely után már másképp nézünk az életre. És persze a hosszú keresésből, amely egyszer majd útmutatás lehet valaki másnak.
Ezért olyan fontos kérdés 40 felett az életfeladat megtalálása. Addigra az ember már nem elméleteket keres, mert már van mögötte élettapasztalat.
Mindezt honnan tudhatjuk? Hogy nem csak a fantázia szüleménye?
A fentemlített professzor médiumai által közvetített üzenetek. De ide sorolhatnám Christina von Dreien történetét, aki követként érkezett odaátról. Anyukája írta meg az első könyvet a kislányáról. Nyolc éves koráig mesterségesen kellett táplálni, mert nem tudott ételt befogadni, mígnem egyik napról a másikra elfogadta a normális táplálékot.
Anyukája összefoglalta mindazokat az üzeneteket, amiket Christina nekünk szánt, a Föld lakóinak. Amikor iskolába került, csak nevetett azon, hogy miket tanítanak ott, és mennyire nem igaz az univerzum törvényeihez képest.
De említhetném Anke Evertzet, aki kilenc napig volt odaát és szintén üzenettel érkezett vissza hozzánk. Anita Moorjani szintén visszatért a halálból, hogy utat mutasson nekünk. Vagy az igazán szkeptikusoknak ajánlom az agykutató Alexander Eben könyvét: A mennyország létezik.
Hipnózisban sok olyan ember beszél arról, mi történik a halál után. Arról is, mi az életünk értelme, miért vagyunk itt.
Ezeket a történeteket lehet sokféleképpen fogadni. Nem kell vakon hinni bennük, és nem is lehet minden embernek ugyanúgy bizonyítani azt, ami túlmutat a mérhető világon. Mégis vannak történetek, amelyek elgondolkodtatnak. Vannak beszámolók, amelyek után az ember már nem tud teljesen ugyanúgy tekinteni az életére, a halálra, a sorsára és a saját feladatára.
Én nem azt mondom, hogy mindent higgy el. Azt mondom, figyeld meg, mit mozdít meg benned. Az életfeladat keresése nem azzal kezdődik, hogy kívülről valaki megmondja az igazságot, hanem azzal, hogy belül valami rezonálni kezd.
Józan paraszti ésszel belegondolva is tudhatjuk, hogy az életnek értelme van.
Ha értelme van, akkor az ember értékes.
Mi az értéke?
Olyan tudás, képesség, amivel más fájdalmán, elakadásán segíteni tud. Így jön létre az a körforgás, amivel egy jobb világot tudnánk teremteni.
Ez számomra az életfeladat egyik legegyszerűbb meghatározása.
Az életfeladat nem feltétlenül szakma, nem mindig vállalkozás, nem biztos, hogy nagy színpad, könyv, előadás vagy láthatóság. Sokkal inkább az a mód, ahogyan a benned lévő tapasztalat, érzékenység, tudás és adottság mások javára fordul. Van, aki tanítással teszi ezt, más gyógyítással, rendszerezéssel, meghallgatással, szépségteremtéssel vagy azzal, hogy kimond olyan igazságokat, amelyeket mások nem mernek kimondani.
Ezért nem lehet az életfeladatot pusztán foglalkozásként keresni.
De hogyan lehet megtudni azt, hogy milyen életfeladattal születtünk?
Emlékezni kell rá.
Ez a mondat elsőre furcsán hangozhat, pedig nagyon pontos. Nem kitalálni kell. Nem erőlködni kell. Nem kívülről összerakni, mint egy puzzle-t, amelynek darabjait különböző tesztekből, horoszkópokból és elemzésekből szedegetjük össze.
Emlékezni kell rá.
Mert valahol mindig is tudtad. Gyerekkorban gyakran még tisztán látszik, mihez vonzódik az ember, mi lelkesíti, mire figyel oda, miben tud elveszni. Később erre rárakódnak az elvárások, a félelmek, a megfelelés, a családi mondatok, az iskola ítéletei, a biztonság keresése. A saját belső hang lassan halkabb lesz, de nem tűnik el. Csak mélyebbre kerül.
A mentoráltam, Móni azt mondta a minap: Irányba álltam, de még nem történt meg a nagy áttörés.
Ez nagyon fontos mondat.
Mert sokszor az irányba állás előzi meg az áttörést. Ami nem is áttörés. Sokkal finomabb. Az ember először még csak érzi, hogy valami mozdul benne. Másképp látja a múltját, másképp hallja a saját mondatait, másképp figyel a testére, az érzéseire, a régi vágyaira. A nagy felismerés nem mindig egyszerre érkezik, hanem apró belső elmozdulásokból áll össze.
Vagy említhetném Ágit is. Aki azt hitte majd talál egy foglalkozást a foglalkozásboltban.
Ez az egyik legnagyobb félreértés az életfeladat keresésében.
Sokan úgy indulnak neki, mintha lenne valahol egy képzeletbeli bolt, ahol polcokon sorakoznak a hivatások. Mintha csak le kellene venni egy címkét a polcról: coach, terapeuta, jógaoktató, tanácsadó, író, előadó, segítő szakember. Aztán hazavinni, magunkra próbálni, és végre megnyugodni, hogy megvan.
Csakhogy az életfeladat nem így jelenik meg.
Azért nem találtad meg, mert azt hiszed, hogy az életfeladat úgy jelenik meg, mint a csillaghullás tüzijátékkal kísérve.
Pont ellenkezőleg.
Annyira természetes, hogy a természetesség által észrevétlen annak, aki azt a különleges adottságot birtokolja.
Ez az egyik legszebb és legnehezebb felismerés. Az ember gyakran éppen azt nem veszi komolyan magában, ami a legnagyobb értéke. Amit könnyedén csinál, azt nem tartja különlegesnek. Ami ösztönösen megy neki, arról azt gondolja, másnak is ugyanilyen egyszerű. Közben lehet, hogy éppen abban van a kulcs.
Kell egy külső szemlélő, aki rámutat arra, hogy azt csak ő tudja, más nem.
Ezért nem mindig elég egyedül keresni az életfeladatot. Nem azért, mert valaki más jobban tudja nálad, ki vagy. Hanem azért, mert amit magadban természetesnek tartasz, azt gyakran nem ismered fel értékként.
Szeretném megint Mónit említeni, aki így szólt:
Szeretem a testem. Állok a tükör előtt meztelenül és csodálom minden testrészemet. A számat is szeretem.
Móni teljesen átlagos nő, aki azt hitte, mindenki így érez a saját testéről.
Pedig nem.
Sok nő a tükör előtt nem szeretetet érez, hanem ítéletet. Nem csodálja a testét, hanem hibát keres rajta. Takargatja, fegyelmezi, javítani akarja, szégyelli. Ezért amikor valaki természetes egyszerűséggel azt mondja, hogy szereti a testét, abban sokkal több lehet, mint elsőre gondolná.
Móni talán azt hitte, ez semmi. Pedig éppen ez az egyik kulcs. Olyan testtel való megbékélést hordoz, amelyre rengeteg nő vágyik. Elképzelhető, hogy az ő útja valahol ott kezdődik, ahol egy másik nő végre nem szégyennel, hanem szeretettel néz magára.
A mentorfolyamat nem mindig úgy néz ki, hogy az ember egyik héten elindul, a másik héten pedig ragyogva kimondja: megtaláltam.
Sokszor előbb káosz van.
Az egyik mentorált így fogalmazta meg:
> Bennem is egy káosz keletkezett. Nagyon fáradt voltam tegnap, meg kicsit beteg is, így máshogy voltam jelen tegnap. Azt éreztem, hogy felfedeztem dolgokat magammal kapcsolatban, és amit írtam korábban, közelebb éreztem magam a célhoz. Volt nap, hogy olyan megvilágosodott gondolataim lettek, hogy repkedtem örömömben, teli lettem energiával. Viszont ahogy hallgattalak titeket, annyira azt éreztem, hogy összemegyek ici picibe. Ti olyan szépen, jól tudjátok rögtönözve élőben megfogalmazni a gondolataitokat, jó értelemben irigykedem emiatt, ezzel párhuzamban tök kevésnek ügyetlennek, nem jól kifejezőnek éreztem magam, amit máskor meg erősségemnek jelöltem. Összezavarodtam.
Ez nagyon őszinte mondat.
És nagyon emberi.
Amikor egy nő elkezd közelebb kerülni önmagához, nemcsak a szép felismerések jönnek fel. Megjelenhet az összehasonlítás, a bizonytalanság, a kisebbrendűség érzése is. Előfordulhat, hogy amit korábban erősségének hitt, azt hirtelen megkérdőjelezi. Ez nem feltétlenül visszalépés. Inkább annak a jele, hogy a régi önkép már töredezik, az új pedig még nem állt össze.
A belső káosz sokszor a rendeződés előszobája.
Ugyanez a mentorált így folytatta:
> Illetve nagyon hálás vagyok ennek a lehetőségnek, felületnek, mert amit itt mindenki képvisel, világlátás, spiritualitás, önismeret, otthon érzem magam. És annyi mindent elfojtottam magamban. A szűk családi köröm se egy támogató közeg. Itt viszont erőt, lendületet, szárnyat kapok, hitet, bizalmat, reményt, fényt, létjogosultságot.
Ez az egyik legfontosabb mondat a 40 feletti nők hivatáskeresésében.
Mert nagyon sok nő nem azért nem találja az életfeladatát, mert nincs neki. Hanem azért, mert évtizedeken át megtanulta elrejteni. A családjában talán nem volt helye a spiritualitásnak, az érzékenységnek, az elvontabb gondolkodásnak. Kinevették volna, ha kimondja, ami érdekli. Megtanulta, hogy a biztonságos út fontosabb, mint a belső hívás. Így lassan mélyre kerültek azok a részei, amelyekben valójában a legtöbb élet volt.
Aztán bekerül egy közegbe, ahol nem kell magyarázkodnia. Ráébred arra, hogy ő nem furcsa. Nem kell kisebbnek lennie annál, aki valójában. Ez a felismerés önmagában is gyógyító.
Egy másik mentorált ezt írta:
> A tegnapi találkozónk után egy nagy káoszt éreztem magamban. Ti is éreztek ilyesmit? Lehet fáradt voltam, nem tudom. Ma reggel viszont leültem, átolvastam miket is írtam tegnap és jött még egy-két gondolat. 😊
> Nem mondtam eddig, hogy szoktam oktatásokat tartani, amit nagyon szeretek. Szeretek tudást átadni. Mondták is már, hogy jó tanár lennék. És eszembe jutott az is, hogy az ősi tudás nagyon is érdekel. Arról szeretnék többet tudni. És az energiával, energetikával kapcsolatban is szívesen tanulnék. Gondoltam ezeket megosztom veletek. Persze lesz még alkalom elmondani, de most olyan jó így megírni nektek. 🥰
Figyeld meg, milyen finoman jelenik meg az életfeladat.
Nem nagy bejelentésként. Nem látványos fordulatként. Hanem egy egyszerű felismerésben: szeretek oktatásokat tartani. Szeretek tudást átadni. Mondták is már, hogy jó tanár lennék. Érdekel az ősi tudás, az energia, az energetika.
Ezek a mondatok nem véletlenek.
Az életfeladat sokszor ilyen nyomokból áll össze. Egy régi dicséretből, egy elfelejtett érdeklődésből, egy mondatból, amelyet valaki évekkel ezelőtt mondott, és nem jelnek érzékelte.
A mentoráltak egymást is tükrözik. Sokszor nem csak tőlem tanulnak, hanem egymás mondataiból is.
Az egyikük így írta:
> És Évi tökre köszönöm a hangosan gondolkodásaidat, mert nekem rengeteget adnak! Ahogy most ezt az energiával való érdeklődésedet említetted, magamra ismertem. Ez a csoport arra ösztökél, bátorít, hogy nyúljak vissza igenis minden olyan érdeklődési területeimhez, amit a mélyre tettem, és az én olvasatom szerint mások megfelelése helyett nyugodtan álljak bele bátran a dolgaimba. Sokat tanulok tőletek is egytől egyig mindenkitől én ezért is részesítettem előnyben a csoportos munkát.
Amikor valaki kimond valamit, a másikban is megmozdulhat egy régen eltemetett emlék vagy vágy. Egy mondat elég lehet ahhoz, hogy valaki ráismerjen saját magára. A csoportban nemcsak beszélgetés történik, hanem tükröződés. Egymás történetei, kérdései, bátortalan mondatai megnyitnak olyan belső ajtókat, amelyeket egyedül talán nehezebb lenne észrevenni.
Persze van, akinek éppen a személyes nyitja meg a tudatalatti csapóajtaját. Egyéntől függ. Ez is természetes.
Az életfeladat megtalálásához sokszor nem újabb információ kell, hanem egy biztonságos tér, ahol ki lehet mondani azt, ami addig néma maradt. Ahol nem kell megfelelni, nem kell szerepet játszani, és nem kell szégyellni azt, ami hív.
Azért, mert túl közel van.
A saját adottságaink sokszor olyanok, mint a szemüveg az orrunkon. Rajta keresztül látjuk a világot, de magát a szemüveget nem vesszük észre.
Az ember gyakran éppen azt nem tartja értéknek, ami a legtermészetesebb számára. Aki könnyen észrevesz összefüggéseket, nem érti, másnak ez miért nehéz. Ösztönösen megnyugtat másokat, azt gondolja, csak jelen van. Más jól tanít, holott nem biztos, hogy különlegesnek látja magát, hiszen számára magától értetődő, hogyan kell valamit érthetően elmagyarázni. Van aki mélyen ráérez emberek fájdalmára, sokáig talán inkább teherként éli meg az érzékenységét, nem adottságként.
Ezért az életfeladat keresésekor nemcsak azt kell nézni, mi érdekel, hanem azt is, mit jelez vissza a világ. Milyen helyzetekben fordulnak hozzád mások? Mi az, ami után megkönnyebbülnek melletted? Melyik témához térsz vissza újra és újra? Melyik tevékenységben érzed azt, hogy nem szerepet játszol, hanem végre önmagad vagy?
Fontos kimondani, az életfeladat megtalálása nem azt jelenti, hogy holnap felmondasz, mindent hátrahagysz, és új életet kezdesz.
Sokkal inkább azt jelenti, hogy elkezded megérteni, mire tanított az életed eddig.
Másképp nézel a múltadra. Más értelmet kapnak a nehéz kapcsolatok, a munkahelyi kiégés, a veszteségek, a meg nem értettség, a hosszú keresés. Nem azért, mert hirtelen minden fájdalom megszépül, hanem mert meglátod, milyen tudás született általa benned.
A hivatás nem mindig lesz azonnal főállás. Először sokszor csak irány. Aztán gondolat, amiből belső bizonyosság születik. Eljön az első kis lépés. Talán beszélgetés, vagy egy írás. Egy tanulás ami először csak egy próba.
És egyszer csak az ember észreveszi, már nem ugyanott áll.
Ez az út azoknak a 40 feletti nőknek szól, akik érzik, hogy nem véletlenül vannak itt.
Sokuk már rengeteg módszert kipróbált. Jártak asztrológusnál, numerológusnál, kineziológusnál, családállításon, coachnál, pszichológusnál. Kaptak elemzéseket, mondatokat, felismeréseket, mégis maradt bennük egy kérdés, amelyre nem érkezett valódi válasz.
Nem újabb címkére vágynak, hanem arra, hogy végre megértsék önmagukat. Nem foglalkozást keresnek a foglalkozásboltban, hanem azt szeretnék felismerni, milyen tudással, milyen érzékenységgel, milyen tapasztalattal tudnának másoknak segíteni.
Ez az út annak a nőnek szól, aki túl sokáig nyomta el magában azt, ami élő volt. Aki szeretné végre kimondani, hogy van létjogosultsága annak, ami benne van.
Nem biztos, hogy messzire kell menned érte.
Az életfeladat gyakran abban mutatkozik meg, amihez újra és újra visszatérsz. Abban, amit gyerekként szerettél. Mások talán furcsának, túl érzékenynek, túl elvontnak vagy túl soknak tartottak benned. A családod sem értett. Te a biztonságos életre hivatkozva félretettél. Keresd meg azt, ami miatt mások ösztönösen hozzád fordulnak.
A kérdés nem az, hogy van-e életfeladatod.
A kérdés az, hogy mersz-e emlékezni rá.
Az életfeladat nem feltétlenül egy konkrét foglalkozás. Inkább az a belső irány, amelyben a tapasztalataid, adottságaid, érdeklődéseid és megélt nehézségeid mások javára fordulnak.
Nem. Sok nő éppen 40 felett jut el oda, hogy már nem tud tovább csak megfelelésből élni. Addigra összegyűlik annyi élettapasztalat, amelyből valódi hivatás születhet.
Érdemes figyelni arra, mihez térsz vissza újra és újra, miben kérnek tőled segítséget, mit tartasz természetesnek, amit mások értékesnek látnak benned. Az életfeladat sokszor nem új dologként érkezik, hanem emlékezésként.
Mert a régi önképed már meginoghatott, az új pedig még nem állt össze. A káosz nem feltétlenül rossz jel. Sokszor annak a jele, hogy elindult benned egy mélyebb rendeződés.
Mert mások történeteiben magadra ismerhetsz. Amit egy másik nő kimond, az benned is megnyithat egy régen elzárt részt. A csoport tükröt, bátorítást és biztonságos teret adhat ahhoz, hogy beleállj abba, ami a tiéd.
Nem kell vakon hinned. Elég, ha nyitott kérdésként tekintesz rá. Az életfeladat keresése akkor is értékes út, ha spirituális hit helyett önismereti folyamatként közelíted meg.
Nem biztos, hogy az életfeladatod hangosan érkezik.
Néha csak egy halk belső felismerés. Egy régi érdeklődés visszatérése. Lehet egy mondat, amit valaki kimond melletted, és te hirtelen magadra ismersz. Csoport, ahol nem érzed magad furcsának. Olyan képesség, amit eddig semmiségnek gondoltál.
És egyszer csak megérted, hogy nem véletlenül vagy itt.
Az életednek értelme van.
Te értékes vagy.
És amit megtanultál, egyszer valaki másnak fény lehet.
Ha szeretnéd megtalálni, milyen életfeladattal születtél, nem kívül kell tovább keresgélned. Először emlékezni kell arra, ki vagy valójában.
Ebben segít a Ki-csoda vagy? könyv és a 3 hónapos útkereső mentorprogram.
