Egész életed arról szól, hogy meggyógyítsd a lelked. Vagy mégsem?
A lelked, ami valójában nem is sérült.
A lelkedet nem érdekli, hogy valami fáj benned, őt egyetlen dolog érdekli, hogy azt, amiért születtél, megvalósítod-e.
Mondhatnám ugyanezt Mérő László szavaival is, vedd tudomásul, hogy: „Nem kell mindig jól járni.”
Szóval a gyógyítás minden formáját kipróbáltad már.
Elolvastál róla egy könyvtárnyi könyvet, elengedő, energetizáló, csakrahelyreállító, álomelemző, belső gyermekgyógyító képzéseket végeztél. Az élettörténeted forgatókönyvét, egészen apró gyermekkorodig, kívülről betéve tudod. És ismétled is persze.
Ismered a működésed mintáit, tudod mi az, ami triggerel. El tudod magyarázni, hogy mit miért gondolsz úgy, ahogy gondolod. Hogyan érzel, mit érzel, és miért van jogod hozzá, hogy úgy érezz.
Mindezek ellenére sem érkeztél meg oda, ahova tartasz.
Hahó!! Állj meg egy pillanatra!
Mi van, ha ez az egész nem fejlődés, hanem halogatás.
Nem a fájdalom elől menekülsz, hanem a cselekvés elől.
Mert amíg „dolgozol magadon”, addig nem kell kilépni, nem kell láthatóvá válni, nem kell kockáztatni, nem kell hibázni.
Igen, néha valóban azt hitted már jól vagy, csakhogy valaki vagy valami újra megnyomta azt a bizonyos gombot, és te ejtőernyő nélkül becsapódtál a földbe.
Még fájdalmasabb volt az ütés, hisz azt hitted vége, nincs több árnyék, amit integrálnod kell.
Elfáradtál, kimerültél ebben a vég nélküli spirituális keresésben.
Ez is egy csapda, börtön, sehová nem vezet. Tudod miért?
Mert azt hiszed, meg kell magad szerelni, hisz valami baj van veled.
Igazából az egód mutatóujja nem kifelé mutogat már, hogy ott van a hiba, hanem befelé. Te vagy a hiba, te vagy a hibás.
Így, ahogy vagy, nem vagy jó, nem vagy elég szép, okos és szerethető.
És akkor újra jön ugyanaz a kör, még több könyv, még több videó, még több szeminárium, hosszabb elvonulás.
Közben észrevétlenül történik valami.
Az önismeret identitássá válik.
„Én ilyen vagyok.”
„Ez a mintám.”
„Ez az én történetem.”
Nem a múltad tart fogva, hanem az, hogy ragaszkodsz ahhoz a történethez, amit már ezerszer elmeséltél róla.
Az alapigazság pedig ez a mondat, amit minden mentorprogramomban, minden mentoráltnak újra és újra elmondok.
Keresők keresnek, találók, találnak.
Az a seb, amit be akarsz gyógyítani az nem benned van, hanem a szemüvegeden, amivel a lelked vizsgálod.
És itt jön egy újabb felismerés. Amire figyelsz, az erősödik.
Ha folyamatosan a sérüléseidet elemzed, a hiányaidat keresed, a működésedet boncolgatod, akkor ezt gyakorlod be.
Nem azért nem gyógyulsz, mert nem dolgozol eleget magadon, hanem mert folyamatosan a „problémád gyakorlod”.
Agyonra meditálod magad, s amikor kijössz abból a belső elvonulásból, abban a világban találod magad, amiből elmenekültél a belső csendedbe. A problémáid újra életre kelnek, fájnak és szenvedtetnek.
Nem, nem azt mondom, hogy ne meditálj. A csend az jó, kiüresít. De ne azért meditálj, mert azt várod, a meditáció meggyógyít.
Válts inkább szemléletmódot.
Ki vagyok én, ha minden témámat integráltam helyett kérdezd ezt:
Ki vagyok én akkor, ha már nincs mit feldolgoznom?
Tudod, hogy működünk?
Azt hisszük, mindig tenni kell valamit, dolgozni kell valamin, még a belső megbékélést is úgy érjük el, ha azt megcsináljuk.
A csendért nem kell tenned, a csend benned van. A folytonos zajkeltést kell abbahagynod, azt a gondolat gombolyagot, amit te gyártasz, ugyanakkor tiltakozol ellene.
Ahogyan a szelet nem tudod kontrollálni, ugyanúgy a gondolataidat sem tudod kontrollálni.
Félelmek, bizonytalanság, önbizalomhiány, határozatlanság az élet velejárója, felbukkannak és eltűnnek.
És itt egy fontos fordulat. A fájdalom nem hiba. A fájdalom iránytű.
Nem azt jelzi, hogy valami rossz benned, hanem azt, hogy nem ott vagy, ahol lenned kellene.
Az életed értelme nem az, hogy megszűnnek a fájdalmas érzéseid, hanem az, hogy tudomásul veszed őket, de nem fulladsz beléjük.
Hogy lehet ezt megcsinálni? Látod, már megint a csinálás jut eszedbe. Mit tegyél azért, hogy ne legyenek?
Hoppá! Ugyanaz a nóta. Akkor mit kell tenni?
Nem fogom azt mondani, hogy csukd be a szemed, lazíts és számold a légzésedet. Azért nem, mert abban a pillanatban elvágtad magad a kinti világtól.
Hanem akkor mit?
Semmit.
Mit teszel, ha jön a vihar, fúj a szél, égetően tűz a nap?
Semmit, mert tudod, hogy nem lehetsz rá hatással. Az érzelmeid is pont így jelennek meg benned, hol szép napod van, hol viharos, máskor pedig orkán dúl benned. Egész életedben küzdesz a viharok ellen, s közben rimánkodsz, hogy egyszer eljön az a pont, amikor elfogynak.
Nem fogynak el.
Egyet kell csak tudnod, egyszerűen elmúlnak. Nem kell tehát megváltoztatni az érzéseidet. Az érzéseid nem te vagy.
Amit megváltoztathatsz, az a meggyőződés, hogy a sérüléseidet, történeteidet meg kell változtatnod.
És még valami.
A lélek nem gyógyulni akar, hanem megnyilvánulni. Alkotni. Adni. Tanítani. Létrehozni.
A valódi gyógyulás az, amikor elkezded élni azt, ami benned van.
Ami nem te vagy, az elmúlik, ami te vagy, az örök.
Nem az a kérdés, hogy meggyógyultál-e már.
Hanem az, hogy van e benned annyi spiritusz, hogy elkezded élni azt az életet, amiért megszülettél.
Ne akkor indulj el, amikor már jól vagy, hanem akkor leszel jól, amikor elindulsz.
Lehet, hogy már pontosan látod, hogy nem az a baj, hogy „nem dolgoztál eleget magadon”, hanem az, hogy elakadtál egy körben, ami nem visz tovább. Ettől a ponttól egyedül nagyon nehéz továbblépni.
Nem azért, mert ne lennél elég okos. Nem azért, mert ne lennél elég tudatos.
Hanem azért, mert nem látod kívülről a saját működésedet.
Pontosan ezért dolgozom együtt a mentoráltjaimmal.
Segítek kilépni ebből a körből, és ránézni arra:
Ki vagy valójában és merre van az az út, amit már régóta érzel, csak nem léptél rá. A válasz benned van.
Megszólított ez az írás?
Jelentkezz egy mentorinterjúra, és nézzük meg együtt, merre van a te utad.
