Menj vissza az eredethez. Hogy könnyebbé tegyem a megértést, nézzük meg más szemszögből az élet értelmét. Mégpedig anyai szemszögből.
Megfogant a babád, örömmámorban úsztál. Semmihez sem fogható boldogságot éreztél. Minden kétséget kizáróan tudtad, hogy a kisbabád gyönyörű, tökéletes, okos, ügyes gyermek lesz. Valamiben biztosan egészen rendkívüli.
Megszületett. Emlékezz vissza arra, amikor kezedbe adták. Azt az érzést idézd fel. Hibátlannak láttad. Telt-múlt az idő, cseperedett, s ez a végtelen, feltétel nélküli szeretet, bizalom, kezdett elszállni. Már nem a hibátlan lényt láttad benne. Már nem hittél abban, hogy van benne valami, amitől más, amitől egyedi, amit jól tud.
Azt hitted el, amit mondtak rá. Elkezdted hasonlítani a társadalmi elvárásokhoz, az iskolai követelményekhez, a másik anya gyerekéhez. Mindegy, hogy fölé vagy alá helyezted a te gyermekedet. Mindkettő ártalmas volt számotokra.
Most megint megkérdezem:
Az a csoda múlt el belőle, amit születésekor még láttál? Vagy soha nem is volt egy csoda? Esetleg egy láthatatlan falat húztál fel, amitől már nem vagy képes őt a veleszületett csodájában látni?
Anyukád, a társadalom, a többi ember megvakult meglátni a saját csodádat. Pedig a Teremtő nem teremt selejtet. Mi értelme lenne bárkit is a Földre küldeni talentum nélkül?
Az élet értelme az önfejlődés és a magaddal hozott talentum által mások hasznára válni. Ha ezt megérted, nem ésszel, hanem szívvel, akkor képes leszel elindulni megkeresni a saját csodádat. A csodádon keresztül az álommunkát, a hivatásod.
Feliratkozás hírlevélre
