35 éves a Holt költők társasága.
Ez előrángatta emlékbankomból a nem is oly nagyon régi élményt.
Nürnbergben vettem részt egy egyáltalán nem szokványos önismereti képzésen.
Mi volt a motivációm?
Valójában nem értettem akkor, mi zajlik bennem. Korábban imádtam németet tanítani. De a némettanítás szenvedélye elhomályosult bennem. Helyette felütötte magát valami másféle szenvedély.
Szívem szerint a német órát teljes egészében inkább azzal töltöttem volna, hogy a még nem teljesen elnevelt lelkeket helyes irányba tereljem. Ne a pénzt, a karriert, a csillogást válasszák életcélul, hanem az önmagukban rejlő egyediséget bontakoztassák ki.
Természetesen ezt nem tehettem, hisz a szülők a nyelvvizsga miatt járatták hozzám a gyerekeiket.
Merre tovább? Ez munkálkodott bennem. Döntenem kellett. Abbahagyom a nyelvtanítást, ami biztos bevételi forrást adott, vagy legyek oly bátor, hogy új útra lépek.
Valójában még nem láttam tisztán, mi ez az új út. Sűrű ködfátyol takarta.
Szóval ezen a nagyon fura önfeltáró utazáson egy feladatot kaptunk.
A Holt költők társasága filmet kellett megnéznünk, és mondatokat kijegyzetelni, amelyekről azt éreztük, nekünk szólnak. Üzennek.
Azt várná az ember, hogy mindenki kb. ugyanazokat írta fel. De nem. Hisz a tudatalatti dilemmáját, a magával hozott kérdéseire kapott válaszokat mutatták meg. A kérdéseink pedig nem egyformák voltak.
Elővettem az akkori jegyzeteimet, hogy lássam a kérdéseimre kapott válaszokat:
„Vajon a legtöbben nem vártak-e túl sokáig, amikor már késő lett, hogy szemernyit is megvalósítsanak abból, amire képesek voltak? Hajszolták a mindenható bálványt, a pénzt, a sikert… s nem árulták-e így el az álmaikat?”
„Ó, én, ó, élet! Válasz: Az, hogy itt vagy, hogy van élet és egyéniség, hogy zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort.”
És a híres-neves carpe diem jelenet szinte minden sorát lekörmöltem,
amikor ott állnak mindannyian az egykori diákok fotói előtt:
„Túl sokáig halogatták, hogy kibontakoztassák képességeiket? Mert hát uraim, ezek a fiúk azóta alulról szagolják az ibolyát. De ha jól fülelnek, meghallhatják, mit üzennek önöknek. Carpe diem”
Bár eltelt pár év azóta, hogy ott álltam életem útelágazásánál, a döntést meghoztam.
Nem nyelvet tanítok, hanem az útelágazásnál megtorpanó ember nézőpontját igyekszem inkább befelé fordítani önmagába. Hisz egykor én is ott álltam. A csoda nem odakint van.
A boldogság forrása és az abból fakadó boldogulás lehetősége is odabent lakozik.
Hogyan teszem ezt az életem utolsó, a Forráshoz visszatérő szakaszán?
Az önbizalom és az ősbizalom visszatérő erejével. Teljes hittel abban, hogy mindenkiben ott a gyémánt. Lehet, hogy csiszolatlan, s ezért nem világít, de ott van.
Hogyan teszem még?
Álljon itt még egy idézet, mert hiszek a szavak erejében, s ha elolvastad az írásom és hatott rád, immár az a bizonyíték.
„Nem számít, hogy mások mit mondanak, a szavak és az eszmék meg tudják változtatni a világot.”
Feliratkozás hírlevélre
