A teljesítmény alapú társadalomban az öregedés ellen tiltakozunk. Mi mindent hajlandók megtenni emberek azért, hogy az évek nyoma ne látszódjék rajtuk. Öregnek lenni szégyen, ezért képesek fájdalmat is elviselni és hatalmas pénzösszegeket kiadni, csak hogy örökifjúnak tűnjenek. Mintha ezzel be tudnák csapni a kaszást. Vagy kit is akarnak becsapni?
Micsoda botorság azt gondolni, ha nem veszünk róla tudomást, akkor nincs is. Saját halandóságunkat el sem tudjuk képzelni. Félünk. Ismered a mondást, ha valaki nagyon fél valamitől: Jobban fél tőle, mint a haláltól.
Pedig mindenkinek jót tenne, ha beszélnénk róla.
Nem volt ez mindig így. Amikor a dédnagymamám haldokolt, szüleim odavittek az ágyához. Nem voltam több, mint hét. Sovány kezeivel megsimogatta az arcom, majd lehunyta a szemét, lelke elszállt.
Három napig gyászolták, otthon volt felravatalozva az eltávozott családtag. Időt adtak maguknak az ittmaradottak a hiány feldolgozására. Sírtak, imádkoztak, énekeltek. Mi lenne a természetes?
Amikor megszülettél, te sírtál, és akik vártak, boldogok voltak.
Amikor meghalsz, boldog leszel, és a hozzátartozóid sírnak.
Vannak népek, ahol ez pontosan így történik, a halált ünneplik, a hazatérést ünneplik. Ezek a népek nem zuhantak bele az öntudatlan anyagi világba. Tudják, honnan érkeztek, tudják, hova térnek vissza, ha idejük lejárt.
Anyukám váratlan távozása teljesen letaglózott. Akkor álltam meg életemben először és tettem fel a kérdést: Ennyi volt? Ennyi az élet? Mi az élet értelme? Fókuszom megfordult, már nem kifelé néztem a materiális világba, hanem befelé fordultam, önmagam feltárásába. 40-en túl voltam.
Ha ilyen gyorsan távozik egy lélek, akkor el kell gondolkodnom, hogy tényleg ezt akartam? Ez volt az életfeladatom? Amit eddig csináltam? A válaszom akkor egyértelműen igen volt, mégis éreztem, hogy van még dolgom. Így utólag visszanézve életem eseményeit, teljesen érthető minden döntésem, lépésem, ahogy a változó életfeladataimra rávezettek.
Nem sokkal anyu halála után apukám zuhant le egy szakadékba. Ripityára törte minden csontját. 3 hétig szenvedett még. Nem tudtam tovább nézni a szenvedését, elengedtem.
Mikor hazaértem a kórházból, telefonáltak, elment.
Elengedni azt, akit legjobban és mindennél jobban szeretsz. Hogyan lehet? Nálam egy folyamat volt, belső munka, az ősbizalom visszaállítása. Ő létezik továbbra is csak egy magasabb frekvencián. Boldog, békés, elégedett és tökéletes. Mit kívánhatna többet egy anya a gyermekének?
A hiánya fáj, olykor elviselhetetlenül. Ilyenkor azonban mindig eszembe jut, ezzel rosszat teszek neki. Nem akarja azt látni, hogy mi szenvedünk.
Csak hívnod kell őket, és ott lesznek, segítenek, üzennek. Dani leginkább a kedvenc dalát küldi nekünk, ha látja, hogy rossz irányba fordulunk, vagy kell a lelki támasz. De hadd meséljek el egy egészen konkrét bizonyítékot arra, hogy valóban üzennek.
Dani március 15-én tért haza, és a karate csapat áprilisban túrát szervezett a megemlékezésére. Minket is hívtak. Borús volt reggel az idő, ezért így szóltam Danihoz. Hangosan tettem.
Induláskor a csapat is esőtől tartott. Én nevetve átadtam nekik Dani üzenetét. 2 óra 30-kor értünk célba, tető alá. Beszélgettünk, nevetgéltünk, sztoriztunk, majd hirtelen zuhogni kezdett az eső. Mindenki egyszerre az órájára pillantott. Pontosan 3 óra volt.
Születésednek, ittlétednek értelme van. Életfeladatot választottál. Hogy mi az az életfeladat, erről legközelebb, mert egészen másként néz ki, mint amit a legtöbben gondolnak róla.
Amikor nem az életfeladatot végzed, akkor üzen a lelked, üzennek a családtagjaid, üzennek a segítőid.
Minden ember életében vannak útelágazások, amikor az életfeladat is változik. Ha fejlődtél, akkor az életfeladatod is magasabb szintre lép. Hogy ezt értsd, megint a saját példámon keresztül egy következő blogban fogom érthetővé tenni.
Megszületsz, elvégzed a dolgod, meghalsz. Mindaddig ugyanazzal az életfeladattal születsz, amíg nem teljesíted.
Szóval a halálod napja valójában a születésed, mert az „Atyához” térsz vissza.
Közvetlenül Dani halála után írtam. 10 éve. Most került a kezembe.
Semmi sem véletlen. Mit akar Isten a hátramaradottakkal? Ma ezt szeretném tudni. Mit kell nekem megtanulnom? Milyen úton kell tovább mennem? Mert más az utam. Az egészen bizonyos. A változás, mely a villámcsapás után megrengette egómat, teljes lényemet, már nyilvánvaló. Régen nem mertem hitemről nyíltan beszélni. Hát még írni. Talán ez az én utam? Bátran megmutatni mit érzek? Vállalni azt, aki vagyok? Megfeledkezni az egómról és képesnek lenni megtalálni a valódi énemet? Visszatérni az eredethez? Tanítani, mint eddig is tettem, de már másként?
Csak azt tehetem, hogy figyelek a belső hangra. Jó-e az, amit teszek.
Feliratkozás hírlevélre
