Németh Zita története jól példázza, hogyan kapcsolódik össze az önismeret és vezetés, és miként válhat egy eredményes szakember még hitelesebb, tudatosabb vezetővé.
Zita már akkor is eredményes bankfiókvezető volt, amikor jelentkezett a mentorprogramba. Nem új hivatást keresett. Azt szerette volna megtudni, valóban a saját útján jár-e, és hogyan válhat még hitelesebb, tudatosabb vezetővé.
A program időszaka alatt egy második nagy bankfiók irányítását is rábízták. Ma harminchárom ember vezetője, munkatársai pedig empatikus, igazságos, elérhető és támogató vezetőként jelölték példaképnek.
Ha motivációt merítenél Zita fejlődéséből, olvasd el a teljes interjút.
Én: Hogyan ismerted meg a munkámat?
Zita: Valahol a Facebookon találkoztam a Jobb-bal jobban című könyved hirdetésével. Felkeltette az érdeklődésemet. Nagyon izgatott mindaz, amit írtál, de közben azt éreztem, hogy nekem ez így még kevés. Szerettem volna a gyakorlatban is látni, hogyan működnek ezek a feladatok, és hogyan lehet elsajátítani ezt a fajta tanulást.
Az oldaladon sok véleményt olvastam olyanoktól, akik a módszerekkel gyorsabban tanultak, tartósabban megőrizték a tudást, és nagyobb anyagmennyiséget is könnyebben sajátítottak el. Arra gondoltam, hogy ez a lányomnak nagy segítség lehet a gimnázium kezdetén. Közben arra is kíváncsi voltam, hogy nekem, ötven felett, hogyan fog működni.
Így jutottunk el Császártöltésre a kétnapos tréningre.
„Azt éreztem, hogy nekünk dolgunk van egymással”
A tanulástréning természetesen a tanulásról szólt. Zita számára mégsem kizárólag a módszerek miatt vált meghatározóvá.
Én: Mi változás indult el benned azon a két napon? Miért érezted később úgy, hogy szeretnél velem tovább dolgozni?
Zita elmosolyodott, mintha újra ott ülne a tréningteremben.
Zita: Éreztem, hogy nekünk valamiért dolgunk van egymással. Láttalak téged, és az jött le rólad, hogy te annyira rendben vagy önmagaddal. Arra gondoltam, hogy ennek biztosan van valami titka.
Látszott rajtad, hogy jó helyen vagy, azt csinálod, amit szeretsz, a saját szabályaid szerint éled az életed, és mégis harmónia van benned. Én pedig akkor még mindig kerestem, hogyan tudnám harmonikusan azt csinálni, amit szeretek, és úgy élni, ahogyan szeretnék.
Nem egyszerűen az fogott meg, amit tanítottál. A személyed volt számomra rendben. Azt éreztem, hogy ahhoz, amit rajtad látok, azt szeretném megérteni.
A tanulástréninget a spiritualitás és a belső képek szerepével kezdtem. Zita később bevallotta, mi volt az első gondolata.
Zita: Arra gondoltam: Úristen, hova kerültem?
Mindketten nevettünk , amikor felidéztük az első találkozás első óráját.
Egy erősen racionális, gyakorlatias, kontrollhoz szokott pénzintézeti vezető érkezett hozzám, akitől akkor még idegen volt ez a gondolkodás. Néhány hónappal később mégis önként lépett be egy olyan mentorprogramba, amelyben a racionális önismeret mellett az intuícióval, az érzelmek testi jeleivel és a spiritualitással is foglalkoztunk.
Amikor kiderült, hogy csak 3 hónap múlva tud elkezdeni velem dolgozni, megdöbbent, hogy várnia kell.
Zita: Ez csak tovább fokozta a kíváncsiságomat. Azt gondoltam, mi lehet ez, amire ennyit kell várni? Ugyanakkor azt is jelezte számomra, hogy sok embernek van szüksége erre a folyamatra.
Én: Miközben te bennem láttad a harmóniát, én már a mentorprogram elején is azt éreztem, hogy mindaz, amit keresel, benned is él. Csak te még nem látod.
Zita: Valószínűleg azért, mert a saját működését nehezebben látja az ember. Ami számomra természetes, arról nehéz észrevennem, hogy nem mindenkiben van jelen, és akár különleges érték is lehet. A mentorprogram erősítette meg bennem, hogy az erősségeim, a tanulásvágyam, a fókuszáltságom és az, ahogyan az embereket látom, nem magától értetődő tulajdonságok.
Én: Amikor azt mondtad, hogy nekünk dolgunk van egymással, én is éreztem ezt. Három hónapon keresztül szinte fél szavakból értettük egymást. Olyan volt, mintha két párhuzamos sínpáron haladnánk egy irányba. Száznál is több nővel dolgoztam már együtt, ezért látom, kit kell húznom, kit kell megtartanom, kinek van szüksége több időre, és ki az, aki képes mellettem haladni. Te jöttél mellettem.
Ez a mentorálás egyik nehezen mérhető, mégis döntő része. A módszer és a feladatok önmagukban nem elegendők. Szükség van bizalomra, nyitottságra és arra a különös emberi összhangra is, amelyben a mentorált biztonságban érzi magát, mégis képes kilépni a megszokott működéséből.
Zita: A munkám szeretete mindig továbbvitt, de a környezet egyre erősebben felvetette bennem a kérdést. Valóban itt kell lennem? Azt sejtettem, hogy a vezetés az én utam. Kíváncsi voltam, nem derül-e ki a folyamat során, hogy egészen mással kellene foglalkoznom.
Valójában olyan kérdésekre kerestem választ, hogy ki vagyok, miért vagyok itt, mi a dolgom, és azt csinálom-e, amit nekem kell. Azt éreztem, hogy valami még hiányzik.
Én: Közben folyamatosan azt éreztem, hogy te „készen” vagy.
Zita: Azért végül kiderült, mit kerestem.
A mentorprogram egyik legfontosabb felismerése az lett, hogy valóban jó helyen van. Nem új hivatást kellett találnia, hanem tudatosabban felismernie és birtokba vennie azt, ami már addig is az övé volt.
A program felszínre hozott benne egy olyan önrészt is, amelyet korábban alig engedett szóhoz jutni.
Amikor a racionális vezető elengedi a kontrollt.
Zita: Én ezt a „spiri énemnek” nevezem. Korábban ez volt bennem a legkevésbé kidomborítva, és valószínűleg éppen ez hiányzott a mentorprogram előtt. A programban beszéltünk a rezgésekről, az érzelmekről, a test jelzéseiről és arról, hogyan lehet ezeket megfigyelni. Azóta sokkal jobban figyelek rájuk.
Korábban iszonyatosan nehezen tudtam kiszállni a pörgésből. Mindent kontrollálni akartam. A program óta elkezdtem hangtálas foglalkozásokra járni, és már az első alkalommal olyan mélyen el tudtam engedni magam, amire korábban nem voltam képes.
Én: A program számodra egy létra volt, felfelé. A racionális tudásod mellé megérkezhetett az a spirituális részed is, amely mindig benned volt, csak addig nem kapott elég teret.
Zita: És most hagyom felszínre jönni. Élvezem, hogy még milyen új dolgok érkezhetnek. Ezt teljes egészében a mentorprogram hatásának érzem.
Az önismeret Zitának nem azt jelentette, hogy feladja a racionalitását. Azt jelentette, hogy már nem kizárólag azon keresztül érzékeli a világot. Az elemző gondolkodása mellé megérkezett a megérzés, a testi jelek megfigyelése, a bizalom és annak elfogadása, hogy nem mindig neki kell mindent irányítania.
Margit is vezető volt. Ő részben vezető maradt, de megvalósította a küldetését is. Margit útja a régi munka és az új hivatás között.
Gyöngyi szintén szépen haladt felfelé a karrierlétrán. Gyöngyi története a vezetői pályától a családállításig.
Én: A program alatt azt figyeltem meg rajtad, hogy rendkívüli összpontosítással tudsz jelen lenni. Vezetni csak az tud, aki önmagát is képes vezetni. Aki meg tudja figyelni a gondolatait, az érzéseit és a testi reakcióit, az a másik emberre is másképp tud figyelni. Nemcsak hallgatja, hanem valóban meghallja.
Zita: A jelenlét ma is meghatározza a vezetői működésemet. Pörög az élet. Ezért minden reggel emlékeztetem magam, hogy mindig azzal foglalkozzak, ami éppen előttem van. Nyíltabb, empatikusabb és önazonosabb lett a kommunikációm.
Önmagammal is elnézőbb vagyok. Ha rosszabb napom van, már nem görcsölök rá. Elfogadom, hogy ez most ilyen nap, holnap pedig új nap kezdődik.
Én: Mit jelent számodra a vezetés?
Zita elcsendesedett, hosszan gondolkodott, majd határozottan válaszolt.
Zita: Folyamatos fejlődést. Egy olyan csapat élén állni, amelynek közös céljai vannak. Én mutatom az irányt, inspirálom és motiválom az embereket, és olyan bizalmat építek, amely elvisz bennünket a közös céljainkhoz. Ezek lehetnek emberi és teljesítményhez kapcsolódó célok is. Egy főnök és egy vezető között leginkább a működésben és a kommunikációban látom a különbséget. A főnök azt mondja: csináld meg ezt. A vezető elmondja, miért fontos a feladat, miért éppen arra az emberre bízza, és mit nyerhet belőle ő maga.
Egy vezetőben bíznak az emberei. Egy főnököt elviselnek.
Amikor Zita először kapott vezetői feladatot, még nagyon fontos volt számára, hogy szeressék, és mindenkinek megfeleljen.
Zita: Ma már tudom, hogy vezetőként nem szerethet mindenki. Vannak döntések, amelyeket akkor is meg kell hoznom, ha valakinek nem tetszenek. Már nem a másoknak való megfelelés a legfontosabb. Sokkal inkább az, hogy önazonosan, tisztességesen és a közösség érdekeit szem előtt tartva döntsek. Empátia akkor is, amikor nemet kell mondani
Az empatikus vezetés nem azt jelenti, hogy mindenkit meg lehet menteni, vagy soha nem kell nehéz döntést hozni.
Zita egy kiválasztási beszélgetésen úgy utasított el egy jelentkezőt, hogy világosan elmondta neki az okát, és azt is megmutatta, milyen irányba érdemes továbbindulnia.
Egy másik helyzetben hosszú ideig próbált támogatni egy nehéz állapotba került kollégát. Végül mégis be kellett látnia, hogy a munkatárs, a csapat és az érintett saját biztonsága érdekében is a lezárás a felelős döntés.
Zita: Ez volt az egyik legnehezebb helyzetem. Tudtam, mit jelent számára a munka, és azt is, hogy bízik bennem. Emberileg igyekeztem minden segítséget megadni. Egy ponton azonban el kellett fogadnom, hogy amit lehetett, megtettem, és fájó szívvel meg kellett hoznom a döntést.
Én: Hogyan kezelted korábban a konfliktusokat?
Zita: Pályám elején sokszor erőből, aminek nem sok értelme volt. Ma már gyorsan felismerem ezeket a helyzeteket. Nem oldom meg helyettük, hanem moderátorként segítem őket abban, hogy egymással rendezzék.
Nem vagyok konfliktuskerülő, és nem is generálom mindenáron a feszültséget. Ha azonban van egy konfliktus, beleállok, és megpróbálom kihozni belőle a lehető legtöbbet.
Én: Ez már az egészséges nyolcas karakter működése.
A mentorprogramban az enneagram segítségével Zita alapvető karakterét is feltártuk. A nyolcas karakter ereje, igazságérzete, határozottsága, tettereje és védelmező ösztöne vezetőként óriási érték. Önismeret nélkül azonban ugyanez az energia könnyen válhat túlzott irányítássá, türelmetlenséggé vagy keménységgé.
Az adottság önmagában még nem dönti el, mi lesz belőle. A nyolcas erejéből születhet olyan főnök, akitől félnek, és olyan vezető is, aki biztonságot ad, kiáll az embereiért, és átviszi a csapatát a nehézségeken. Az önismeret mutatja meg, mikor melyik oldal veszi át az irányítást.
Zita: Azt, hogy elérhető és kézzelfogható vagyok. Benne vagyok a pillanatban, és értő figyelemmel hallgatom, amit a másik mondani szeretne. Akkor is, ha még nem tudja kimondani.
Én: Amikor azt mondtam, hogy ehhez önismeret kell, pontosan erre gondoltam. Aki önmagában nem találkozott a saját félelmeivel, szégyenével, fájdalmával, érzelmi és testi reakcióival, az a másik emberben sem fogja könnyen felismerni azt, amit ő még nem tud kimondani. Te is így érzed?
Zita: Pontosan. Kell hozzá adottság. Az önismeret azonban eldönti, hogyan használjuk ezt az adottságot.
Meglátni valakiben azt is, amit ő még nem lát
Zita munkatársai szerint különleges képessége van ahhoz, hogy mindenkiben felismerje, miben jó.
Én: Hogyan tanultad meg ezt?
Zita: Érdekelnek az emberek. Kíváncsi vagyok rájuk, sokat kérdezek, és próbálom megérteni a működésüket. A válaszaikból viszonylag rövid idő alatt sok mindent meg lehet látni.
Vezetőként az a feladatom, hogy lehetőleg olyan helyzetbe hozzam az embert, ahol a legtöbbet tudja kihozni magából, sikerélménye lehet, és tovább fejlődhet. Arra, ami már jól megy neki, ráerősítek. Közben néha olyan feladatot is rábízok, amelyről én már látom, hogy képes lesz rá, ő viszont ezt még nem tudja magáról.
Én: Vagyis mentorként is működsz?
Zita: Igen. Mentorként is.
Én: Mitől lesz egy munkahely több, mint emberek csoportja, akik ugyanott dolgoznak?
Zita: A közös élményektől, a közösen megélt sikerektől és a kialakuló hagyományoktól. Attól, hogy vannak közös céljaink, tiszteljük egymást, és bizalom van közöttünk. Mindenkinek megvan a szerepe a csapatban, és tudja, miért számítunk rá. Ehhez nyílt és őszinte kommunikáció is kell. A bizalomhoz az is hozzátartozik, hogy biztonságosan lehessen hibázni. Ez nem azt jelenti, hogy mindegy, mi történik. A hibából tanulni kell, de az embernek nem szabad attól rettegnie, hogy az első tévedése után elveszíti az állását.
Fontos az egymásra figyelés, az elismerés, valamint az, hogy a munkatársakat bevonjuk azokba a döntésekbe, amelyek érintik őket. Világos keretek is kellenek, és az ígéreteket mindenkinek be kell tartania. Nekem vezetőként ugyanúgy, mint a kollégáknak egymással és velem szemben.
„Most ki fognak rúgni?”
Amikor Zita átvette az egyik fiók vezetését, egy tanácsadó hibázott. A munkatárs rémülten ment oda hozzá, és biztos volt benne, hogy elveszíti az állását.
Zita: Megkérdeztem tőle: „Miért rúgnának ki? Aki dolgozik, az hibázik. Mit tanultál ebből? Mit fogsz legközelebb másképp csinálni?”
Átbeszéltük, majd azt mondtam neki, hogy biztos vagyok benne, ilyen hiba még egyszer nem fordul elő. Ezzel lezártuk.
Abból, ahogyan reagált, éreztem, hogy korábban egészen másképp kezelhették az ilyen helyzeteket.
Ahol az emberek rettegnek a következményektől, ott elrejtik a hibáikat. A biztonságos hibázás kultúrája felelősséget, őszinteséget és fejlődést teremt.
Zita: Az igazságosság azért fontos számomra, mert biztonságot ad. Az emberek tudják, hogy nincsenek kivételezettek, és mindenkire ugyanazok a keretek vonatkoznak. Ez növeli az elkötelezettséget és csökkenti a konfliktusokat.
Az egyenlő bánásmód nem jelenti azt, hogy mindenkivel szó szerint ugyanúgy kell beszélni. Figyelembe kell venni az egyéniségét és az adott helyzetet. Az igazságosság azt jelenti, hogy mindenki megkapja ugyanazt a tiszteletet és korrektséget.
Ezzel vezetőként példát is mutatok.
A dicséret, amelyet egy erős vezetőnek is tanulnia kellett
A mentorprogram elején Zita felismerte, hogy nehezen dicsér. Ami neki apró és magától értetődő lépésnek tűnik, az a másik ember számára komoly eredmény lehet.
Zita: Erre még mindig tudatosan figyelnem kell. Észre kell vennem azokat a dolgokat is, amelyek számomra kicsik, a másik ember viszont sokat dolgozott értük.
Én: Amikor elkezdtünk együtt dolgozni, te magad mondtad, hogy nehezen dicsérsz. Ha megnézzük, honnan indultál, és ma már milyen finom különbségekre figyelsz, azt érzékeled?
Zita bólintott.
Zita: Igen, sokat fejlődtem. Bár még mindig figyelnem kell rá.
Nem akarta késznek mutatni magát. Talán éppen ez az önismeret egyik legbiztosabb jele. Az ember már nem szégyelli és nem magyarázza a gyengébb oldalát. Látja, vállalja, és tovább dolgozik rajta.
Zita korábban egy tizenegynéhány fős bankfiókot vezetett. A mentorprogram időszakában kapta meg a lehetőséget, hogy egy másik nagy fiók irányítását is átvegye. Ezzel összesen harminchárom ember vezetője és az ország legnagyobb bankfiókjának irányítója lett.
Én: Milyen érzés volt átvenni ezt a feladatot?
Zita: Félelemnek nem nevezném. Inkább feszült kíváncsiság volt bennem. Hogyan fog ez menni?
Nagyon megbecsültnek éreztem magam. A döntés azt jelentette, hogy bíznak a képességeimben, és abban, hogy meg tudom ugrani ezt a feladatot. Izgatott voltam, milyen helyzeteket hoz majd, és milyen válaszokat tudok adni rájuk. Közben elszánt is voltam, éreztem, hogy sikeresen meg fogom oldani.
Ezt határozottan mondta. Belső erővel, amit tudatosan használ emberek és közösségek megtartására.
Én: Mire vagy a legbüszkébb?
Zita: Arra, hogy nagyon gyorsan elfogadtak, és kis változtatásokkal is jó eredményeket értünk el. Büszke vagyok azokra a visszajelzésekre is, amelyeket a munkatársaktól kaptam.
Én: Mit csinálnál másképp?
Zita: Több feladatot delegálnék, hogy arra maradjon időm, ami vezetőként igazán fontos. Bizonyos embereknek pedig több dicséretet adnék a kisebb eredményeikért is. Érezzék, hogy hasznos tagjai a csapatnak akkor is, ha ez a számokban még nem látszik.
Zita kollégái két egymást követő hónapban is példaképnek jelölték. Zita ezeket a jellemzéseket átküldte nekem. A visszajelzésekből áradatából egyértelműen látszott, hogy nem udvariasságból dicsérik. Konkrét történetekből és mindennapi tapasztalatokból rajzolódott ki előttük az a vezető, akire számíthatnak.
Én: Ez nem egyszerű dicséret volt. Valóságos elismerésáradat érkezett feléd. Mindig azt mondom, hogy az ember nem pusztán azért van itt, hogy a saját boldogságát keresse. Amikor segítünk a másiknak emelkedni, annak öröme visszaszáll ránk. Ezt kaptad vissza?
Zita ellágyultan válaszolt. Még a hangja is finomabb lett.
Zita: Iszonyatos öröm és megtiszteltetés. Egy vezető számára szerintem nincs nagyobb elismerés annál, mint amikor a saját kollégái és a saját szakmája emeli fel. Ez visszaigazolja, hogy amit csinálok, jó, és hatalmas motivációt ad ahhoz, hogy folytassam.
Én: Mondhatjuk azt, hogy elégedettséggel tölt el? Ebben a szóban benne van az is, hogy „elég”.
Zita: Igen. Pontosan. Elégedettséggel tölt el.
Az elismerések egy különösen nehéz időszakban érkeztek, nem sokkal azután, hogy Zita a felmondást fontolgatta.
Zita: Akkor azt éreztem, hogy ilyen visszajelzések után hogyan hagyhatnám itt ezeket az embereket? Rengeteg munkám volt abban, hogy ez a közösség ilyenné váljon.
A maradás azonban már nem félelemből vagy megfelelésből született. Zita tudta, hogy lenne ereje elmenni. Éppen ezért tudott szabadabban dönteni arról is, hogy milyen feltételekkel marad.
Én: Mit kaptál az önismereti úttól, amit egy szakmai képzés nem tud megadni?
Zita: Belső magabiztosságot. Megismertem a saját működésemet, és ezáltal másokét is jobban értem. Felismertem az erősségeimet és a fejlődési lehetőségeimet. Önbecsülést kaptam.
Szerintem az önbizalom és az önbecsülés nem ugyanaz. Még annak az önbizalma is meginoghat, aki egyébként magabiztos, ha teljesen új, komfortzónán kívüli helyzetbe kerül. Ha viszont megvan benne az önbecsülés, az a belső tudás, hogy „képes vagyok rá, meg tudom csinálni”, akkor át tud billenni a bizonytalanságon.
Megtanultam felismerni az érzéseimet, és utánamenni annak, mi váltja ki őket. A testi érzéseimet is össze tudom kapcsolni az érzelmi történésekkel. Kevésbé veszek mindent személyes támadásnak, hitelesebb és önazonosabb lettem.
És amit talán a legfontosabbnak érzek, hogy sokat elengedtem a megfelelési vágyból. Az ebből születő szabadság az egyik legjobb érzés a világon.
Kommunikációs formulákat, konfliktuskezelési modelleket és motivációs eszközöket sok helyen lehet tanulni. A belső szabadsághoz azonban az embernek önmagával is őszintén találkoznia kell.
Én: Milyen vezetőkre lesz szükség a következő években?
Zita: Olyanokra, akik együtt tudják használni a mesterséges intelligencia erejét és a saját emberségüket. Gyorsan alkalmazkodnak a változó helyzetekhez, felismerik az új lehetőségeket, és képesek együttműködést teremteni.
Nagyon fontos lesz a kritikus gondolkodás.
A vezetőnek folyamatosan tanulnia kell az új technológiákat, és a csapatát is segítenie kell abban, hogy ezeket elsajátítsák. Etikus döntéseket kell hoznia, fejlesztenie és motiválnia kell az embereit.
Zita: Az emberi kapcsolódást. Azt, hogy összekapcsolja az embereket, közösséget építsen, és értelmet adjon a közös munkának.
A munkatársaknak érteniük kell, miért fontos, amit csinálnak, és miért érdemes együtt dolgozniuk a technológiával. Ezt egy gép nem tudja helyettünk megteremteni.
Egy jó csapatot hosszú távon a közös sikerek, a megbecsülés és az egymás iránti bizalom tart össze. És ha nagyon jó fej akarok lenni, akkor azt mondom, kell hozzá egy jó vezető is.
Zita elnevette magát.
Én: Nyugodtan mondd ki.
Zita: Jó. Akkor kimondom. Jó vezető, mint én.
Az önismeret nem csak az elakadtak útja
Én: Csak annak van szüksége önismeretre, aki elveszítette az útját?
Zita válasza most is határozott volt.
Zita: Egyáltalán nem. Ha én változtathatnék az iskolarendszeren, az egyik első dolgom lenne, hogy a gyerekek önismeretet tanuljanak. Fontos lenne, hogy mindenki értse a saját működési mechanizmusait. Rengeteg konfliktust meg lehetne ezzel előzni.
Az önismeret mindenkinek szól, aki igényes önmagára.
Aki kívülről sikeresnek tűnik, mégis érzi, hogy fejlődni szeretne, annak azt mondom, hajrá, menjen tovább ezen az úton. Ami kívülről látszik, nem mindig mutatja meg a belső töltetet.
Ha a húsz évvel ezelőtti önmagamra gondolok, kívülről akkor is magabiztosnak látszottam. Belül azonban még nem volt meg ennek az alapja. Ezt az önismeret hozta meg.
„Bízz ebben a folyamatban”
Én: Ha ma leülhetnél beszélgetni azzal a Zitával, aki jelentkezett a mentorprogramba, mit mondanál neki?
Zita elmosolyodott. Most már nem keresgélte a szavakat.
Zita: Azt mondanám neki, bízz ebben a folyamatban. Nagyon jó helyen vagy. Sokkal több leszel tőle.
Megismered önmagadnak egy új, spirituálisabb oldalát, amely segíteni fog abban, hogy még jobb ember, még jobb vezető legyél, és harmonikusabban éld az életedet.
Mentorként nem az a feladatom, hogy megmondjam valakinek, kinek kellene lennie. Kérdésekkel, tükrözéssel, gyakorlatokkal és új nézőpontokkal segítem, hogy meglássa azt, ami már ott van benne: az erejét, a vakfoltjait, a félelmeit, a valódi vágyait és azt az irányt, amelyben önazonosabban tud továbbmenni.
Zita elvégezte ezt a belső munkát. Megfigyelte magát a hétköznapokban, utána ment az érzéseinek, kipróbált új viselkedésmódokat, és átvitte a felismeréseit a vezetői gyakorlatába.
A mentorprogram ehhez adott biztonságos keretet, rendszert és megtartó figyelmet.
Talán ezért tudjuk ennyi idő után is pontosan felidézni, honnan indult. A változás sok apró megfigyelésből, őszinte szembenézésből és tudatosan megtett lépésből épült fel.
Ma pedig már azok is érzik a hatását, akik soha nem jártak nálam. Zita munkatársai, az új belépők, a régi, megbízható kollégák és mindazok, akikkel vezetőként kapcsolatba kerül.
Én: Milyen emberként szeretnél emlékezetes maradni azok számára, akikkel együtt dolgozol?
Zita: Szeretnék hiteles, önazonos és motiváló lenni. Ha már egy ember azt mondja, hogy valamilyen módon hatással voltam az életére, akkor annak már volt értelme.
Én: Sokáig közhelynek éreztem azt a mondatot, hogy „ha csak egy embernek segítettem, már megérte”. Aztán rájöttem, miért nem az.
Az az egy ember még hány másik emberrel áll kapcsolatban? Az ő változása továbbmegy a családjába, a munkahelyére és a közösségeibe. A hatás sokkal messzebbre ér, mint ameddig mi ellátunk.
Az önismereti munka soha nem marad teljesen magánügy. Ahogyan egyre jobban értjük önmagunkat, úgy változik meg a jelenlétünk a kapcsolatainkban. Másképp figyelünk, kérdezünk, döntünk, hibázunk, bocsátunk meg, húzunk határt és adunk bizalmat.
Egy vezető változása pedig egy egész közösség mindennapjaira hatással lehet.
Zita története nem klasszikus karrierváltó történet. Nem hagyta ott a munkáját, és nem fordított hátat annak, amit addig felépített.
Mélyebben belenőtt abba, ami már az övé volt.
A szakmai magabiztossága belső önbecsüléssel egészült ki. A határozottsága mellé egyre finomabb figyelem társult. Racionális tudása mellett helyet kapott az intuíció és a spiritualitás. Egyre hamarabb felismeri, ha a saját lelkiállapota befolyásolja azt, amit egy helyzetből érzékel.
Vezetőként ma már nemcsak azt kérdezi, mit teljesített valaki. Arra is figyel, mi történik benne. Tudatosabban dicsér, teret ad a hibákból való tanulásnak, közösséget épít, és vállalja, hogy neki magának is van még miben fejlődnie.
Ezért azoknak is érdemes önmagukkal foglalkozniuk, akiknek látszólag rendben van az életük.
Mert a kérdés nem mindig az, hogy jó helyen vagyunk-e.
Néha az a kérdés, hogy teljesen jelen vagyunk-e már abban, amelyet az élet nekünk adott.
Az önismeret segít a vezetőnek felismerni a saját erősségeit, vakfoltjait és automatikus reakcióit. Ha tisztábban látja önmagát, tudatosabban kommunikál, könnyebben delegál, és kevésbé a félelmei vagy a megfelelési kényszere irányítja a döntéseit.
A hiteles vezető nem attól hiteles, hogy mindig tökéletes vagy minden kérdésre tudja a választ. Hanem attól, hogy következetes, igazságos, vállalja a döntéseit, és olyan légkört teremt, amelyben a munkatársak mernek kérdezni, hibázni és őszintén beszélni. Zita számára is ezek váltak a tudatos vezetés legfontosabb értékeivé.
Nem feltétlenül. Az önismereti munka eredménye nem mindig pályaelhagyás. Előfordulhat, hogy nem maga a vezetői szerep vált idegenné, hanem az a mód, ahogyan eddig betöltötted. Zita a vezetésben maradt, de tudatosabban és önazonosabban folytatja. Mások részben vagy teljesen új irányt választanak.
Tanulás közben gyorsan megmutatkozik, hogyan viszonyulunk a hibákhoz, a bizonytalansághoz és a saját képességeinkhez. Zita számára a tanulástréning nemcsak új módszereket adott, hanem elindított egy önismereti folyamatot is. Ennek felismeréseit később a vezetői munkájában is használni tudta.
Az AI sok információt összegyűjt és számos feladatot automatizál, de az emberi ítélőképességet, az empátiát, a bizalomépítést és az őszinte kommunikációt nem teszi feleslegessé. Azok a vezetők lesznek igazán értékesek, akik képesek tanulni, alkalmazkodni, és közben emberként is figyelni a munkatársaikra.
