Amikor elnémul a belső hang.
Egy kérdés, ami egyre gyakrabban felbukkan a beszélgetéseimben:
Mit jelent ma embernek maradni?
Egy olyan korban, ahol soha nem látott sebességgel változik minden, ahol a zaj elnyomja a belső hangot, és ahol könnyű elveszíteni azt, ami igazán mi vagyunk. Egy ponton mindannyian felteszünk magunknak egy csendes, de annál fontosabb kérdést:
Hol vagyok én ebben az egészben?
Nem a világban vesztél el.
Önmagadtól távolodtál el.
Amikor már nem tudod, mire mondanál igent vagy nemet.
Amikor a szerepeid hangosabbak lesznek, mint a saját életfeladatod.
Amikor már nem érzed, miért vagy itt.
Tudnod kell, hogy ez a távolodás visszafordítható.
Az elmúlt években sok 40 feletti nővel dolgoztam együtt.
Mindegyikük ugyanazt kereste, amit most talán Te is:
A saját hangját.
A saját útját.
A saját hivatását.
A mentorprogramban éppen ezért nem csupán technikákat adok.
„Hosszú évek óta keresem az utam, hogy miért vagyok itt ezen a földi játszótéren, jó helyen vagyok-e, azt csinálom-e, amit csinálnom kell.
Nem érkezett válasz sem kintről, sem bentről. Bizonytalan voltam, mert állandóan velem volt egy hiányérzet, hogy valamire többre vagyok hivatott, képes, de nem tudom, mi az?
Azt tudtam, hogy Életiskolában szeretnék tanulni valakitől, nem a mai iskolarendszerben. Szerves tudásra vágyom, a való megismerésére, az esszenciára (hű, de nagy szavak, pedig igaznak érzem.)
Először tanulást szerettem volna tanulni, de akkor találkoztam az Életútakadémia oldallal, a könyvvel: Ki-csoda vagy? s egy kedves barátnőm a tavaszi csoportban végzett. Habár keveset mondott a folyamatról, elhatároztam, aki bújt, aki nem, megyek!
Igazi nebáncsvirágként nehezen indultam, DE megtapasztalni azt, hogy Tercsi egy tiszta fehér fal, bátran elmondhatom a bennem lévő talán még hangosan ki nem mondott ötleteket, gondolatokat, igaz érzéseket bármi iránt, nagyon megnyugtató érzés volt. „Valaki rám figyel, érdekli, amit mondok!” – örültek a sejtjeim.
Nem ítél, türelmes, nyitott, értő és érző figyelemmel kíséri a folyamataimat, mindannyiunkét.
Támogató légkör vesz körül a találkozások alkalmával. Csoportban vagyunk, de mégis egyéni kísérést kapok, és mennyit tanulok a többiektől is. Segít megtartani a fókuszt!
Micsoda régi minták vannak bennem: a tanítótól tartani, megfelelni neki (pl. házi feladatoknál), állandó vizsga az élet.
S meglátni, ráébredni, megérteni: nem vizsga, hanem teremtés, kapcsolódás, belső utazás!
Rálátok a működésemre, ha figyelek, ha jelen vagyok.
Beindult a kreativitásom (átrendeztem a szobákat, függöny, szőnyeg stb.), felfrissültem, leültem hímezni – 6 éve nem tettem. Önbecsülésem, önbizalmam megszületett („érvényes vagyok”, az értékeim értékek, ne hasonlítgassam magam másokhoz – én, én vagyok –, önmagamba vetett hitem épülőben, a mínuszból indulok!). Jobban figyelek a határaimra, jelzem is a környezetem felé (eddig lenyeltem). Habár több érési időre van szükségem a feladatokat illetően, a témám kezd kirajzolódni: ki vagyok én, mik az értékeim.
A hétköznapok felfalnak, azonban ez a közel három hónap időt és teret nyitott a belső munkára, a korábbi kelések, hogy magammal lehessek egy órát legalább! Azt vettem észre, hogy ettől megnyugszom, s jobban indul, sőt jobb az egész napom.
Ez a program megéri, végre találkozol önmagaddal!!!”
Mert abban a pillanatban, amikor visszatalálsz önmagadhoz, a külvilág zajában is meghallod azt, ami igaz.
És ez az, ami ma talán a legnagyobb bátorság:
embernek maradni a rohanó világban és nem elveszíteni a belső hangot.
