Voltál már úgy, hogy „mindened megvolt”, mégis üresnek érezted magad?
Kati is átélte ezt. És ma már tudja: nem az anyagi biztonság hozza el a boldogságot, hanem az, ha a szíved útját járod.
Magas, karcsú, igazi nő. A kedvesség árad belőle, nem kell megjátszania. Ő maga a szelíd erő.
Óvónőnek vallja magát. Bár életútja kanyargós volt, ma már újra a helyén van. Kati története elsőre szokásosnak tűnhet. Szülei kereskedelmi szakközépiskolába küldték:
– Ez a végzettség biztos állást ad és lesz érettségid is. Neked nincs különleges képességed– mondták neki 14 éves korában.
Osztályfőnöke s a tantestület döntött róla: ”Kati nem óvónői pályára való.” Ez bekerült a középiskolai felvételi jellemzésébe. Szüleivel sikerült mindezt elhitetni. Ő szót fogadott, habár belül érezte, tévútra terelték.
– Amikor leváltam a szüleimről, egyre erősebbé vált az érzés, hogy nekem más dolgom van a Földön– meséli.
Képesítés nélküli óvónő lett az érettségi után. Tudta, érezte, ez az ő hivatása. Később elvégezte a Soproni Óvónőképzőt is, ahol végre teljes szívvel tanulhatta, amit mindig is szeretett. Imádta a gyerekeket. 15 évig óvodavezetőként is dolgozott, de a rendszert nem tudta megszeretni. Érezte, hogy valami hiányzik, valami, ami túlmutat a napi feladatokon.
2009-ben Kati elhagyta a pályát.
Nem tudott megélni belőle, nem tudta támogatni lánya tanulmányait. Hálózatépítő lett. Tizenöt év alatt jelentős sikereket ért el az értékesítésben, s rátalált szerető férje is. Idővel a képernyők uralta, kanapéról végzett munka kifárasztotta- már nem adott, inkább elvett belőle. Lelke tiltakozott, a teste is üvöltött, jelezte, rossz úton jár.
Aztán ismét „agyból” döntött.
Kell a mozgás, kell a pénz. Így került Ausztriába, vendéglátózni. Két és fél évig bírta. Az anyagi biztonság kevésnek bizonyult a boldogsághoz. Kecsegtető állásajánlatot kapott, mégis hazajött.
– Hogy érezted magad, miután légüres térbe kerültél?
– A gödör aljára zuhantam. Senkinek, semminek, haszontalannak éreztem magam. Vegetáltam, vergődtem, vonaglottam. Mi történt velem? Mindenem megvan, szerető család, lakás, utazás, anyagiak. Örülnöm kellene. Mégis azt éreztem, hogy űr volt a lelkemben, s úgy éltem napjaimat , mint egy robot. Mi a baj velem? Nem az életfeladatomat élem!!!- válaszoltam magamnak.
Keresni kezdte, hogy mit akar.
– Ekkor jött szembe velem a könyved. Ma is pontosan emlékszem, november 11-én kaptam meg. Megcsináltam a feladatokat. Napról napra tért vissza belém az élet, lassan visszanyertem önmagam.
A könyved volt a mentsváram.
Amikor a szívében végre megfogalmazódott, mit szeretne, és mit akar tőle az élet, egyszer csak rátalált a lehetőség.
Gyerekfelügyelőt kerestek, ráesett a választás. Újra adhatott. Újra értékesnek érezte magát. A gyerekek Waldorf-óvodába jártak. Nem volt tablet, telefon, csak mese, mese és mese. Végeláthatatlan együtt játszás, alkotás, egymásra figyelés.
-Olyan volt, mintha visszamentem volna abba az időbe, amikor pályakezdő voltam. Maga volt az álom. A szívem nagyot dobbant: igen, ezt szeretném!– mondja.
Ez az élmény bátorította fel, hogy visszatérjen az óvodába. De sajnos csalódnia kellett.
– Miben csalódtál?
– Nem a természetük szerint lehetett a gyerekeket nevelni. Nézőpontom, hogy nem attól lesz rend, ha minden gyerek ugyanúgy viselkedik, hanem ha mindegyik kapcsolódni tud önmagához és hozzánk. Nem dolgom, hogy átalakítsam őket, hanem a természetük szerint neveljem őket, szeretettel, figyelemmel, örömmel. Hatalmas volt a kontraszt a Waldorf és az átlagos intézményi keretrendszer között.
A mentorprogramban sokszor elhangzott: mindennek oka van, minden értünk történik. Kati lassan elhitte, és elkezdte meglátni a sors tégláit. Szorgalmasan csinálta a feladatokat. Az oviban néha a tenyerébe írta önmegfigyeléseit, mintha tetoválás lenne, hogy emlékezzen rá.
Megértette: így nem lehet gyerekekkel bánni, „kis butának” nevezni, hagyni, hogy elhiggyék, hogy nem értékesek, alternatív megoldások helyett a problémákra gyógyszert felírni .
Többször jeleztem neki, hogy amit ő szeretne, a gyermeket természetesen hagyni fejlődni, intézményi keretek között nem valósítható meg. Eleinte nem hitt nekem, de végül belátta.
– A régi berögzött minta szerinti nevelés nem örömteli. Nem tudok ezzel azonosulni. Ahhoz, hogy elvégezzem a dolgom, ki kell lépnem.
Mielőtt felmondott volna, még nyert az ovinak kétmillió forintos pályázatot, amelyből egy szabad mozgástér valósul meg a gyerekeknek.
-Így hagytam ott egy darabot magamból. Ez jó érzés- mondja halk sóhaj kíséretében.
Békésen vált el az óvodától, megértették az indokait.
– Mit jelentett számodra, hogy megtudtad, milyen Enneagram karakter vagy?
– Apránként, mint a hagyma héja, kibogozódtam.
Megkönnyebbülést érzek, hogy a nőiességem összhangban van a karakteremmel. Ettől erőre kaptam, szárnyalok, repülök.
– Volt-e nehézség a program alatt?
– Ó, persze!– felnevet.
– Tükröt tartottál nekem, hogy terjengősen beszélek. Sőt! Megtanítottad, hogy én is képes vagyok arra, hogy egy 30 mondatos felsorolásból kiszűrjem a lényeget, s 3 szóban összefoglaljam. És tudod mi lett a következménye? Ma totál vicces a korábbi magamat látni, amikor valaki csak beszél, beszél és azt hiszi, hogy a megértéshez minden apró részletre szükség van s nem tér a lényegre!
Megtalálta az életfeladatát és elindult a saját útján.
Kati ma már lelkesen mesél terveiről, arca ragyog, gesztikulál, minden szava életet teremt.
Szeptembertől speciális gyógypedagógiai módszertan konzulens képzésbe kezdett, majd ezt követi az örömteli nevelés képzés, melyet a 28 éves tapasztalatával ötvöz.
Híd akar lenni szülő és gyerek, valamint szülő és szülő között. Célja: elakadások, alkalmazkodás segítése. Felvilágosítást tervez a pszichoszerek hatásairól, alternatív megoldásokat keres személyre szabva. Kezdetben konzulensként dolgozik, innen bontakozik majd tovább.
Amikor az ember rátalál a lélekfeladatára, az univerzum mellé áll. Egy kis zalai faluban rátalált egy kis „meseházikóra”, ami egyszerre lesz az otthona és életfeladatának tere. Majdnem lemaradt róla, de az égi segítők úgy rendezték a dolgokat, hogy végül az övé lett.
Amikor a „hogyanról” kérdezem, a saját tanításomat idézi:
– Te mondtad: először legyen meg a mit, és a hogyan majd megmutatja magát. Az áramlást elindítottam.
Amíg az örömtér készül, addig is aktív marad. A mentorprogramnak köszönhetően felszínre került írói késztetése: könyvet ír „Örömre születtünk” címmel, alcíme: Egy pedagógus vallomása a gyökerektől az örömig.
Nyugdíjba vonulhat, de mellette egyéni vállalkozóként éli meg életfeladatát.
Amikor befejeztük az interjút, Rousseau szavai jutottak eszembe:
Az oktatásnak követnie kell a gyermek természetes fejlődési szakaszait, nem ellenállni nekik.
És itt áll előttünk Göncz Katalin, ízig-vérig óvónő, akiben ott a mersz, a tűz és a szív. Aki megvalósítja azt az igaz elvet, amely évszázadok óta hirdeti: Neveld a gyermeket a természete szerint.
Ő már tudja: nem az az alternatív, ha a gyermeket természetesen neveljük, hanem az, amit ma nevelésnek hívnak.
Kati története nemcsak a saját útja, hanem mindannyiunknak üzenet. Arra emlékeztet, hogy bárhonnan is indulunk, és bármilyen messzire sodorjon is az élet, a szívünk mindig visszavezet a hivatásunkhoz. Az út sokszor fájdalmas, tele van küzdelemmel, mégis minden egyes téglája értünk van.
Sok sikert kívánok Katinak álmai megvalósításához és mindazoknak, akik most olvassák ezt a történetet, s még nem mertek elindulni az életfeladatuk keresésében. Legyen Kati és a többi mentoráltam története is inspiráció, hogy a szív hívása soha nem téved. A hogyan majd mindig megmutatja magát.
#nőiút #életközepiváltás #nőierő #mentorprogram #önmegvalósítás #örömtelinevelés #alternatívnevelés
