Nem azért születtél, hogy másoknak megfelelj. Azért vagy itt, hogy tedd a dolgod a legjobb tudásod szerint. Találd meg a hivatásod, a küldetésed és végezd el azt, amiért születtél.
A megfelelési kényszer a legerősebb korlátja annak, hogy kijöjjön belőled, amit tudsz. Nehéz és hosszú az út, míg eljutsz odáig, hogy nem számít, milyennek kellene lenned, mit vár el a másik.
Egyáltalán biztos az, hogy amit elvár, az jó? Ő legalább annyira tévúton van, mint te.
Hozok néhány példát a saját életemből, amikor meg akartam felelni.
Az ember példákból ért, és nem az elméletből. (Sajnos ezt gyakran elfelejtik pedagógusok és írók egyaránt. Sőt, minél több a példa, annál biztosabb, hogy megértik.)
Amikor tanítani kezdtem, meg akartam felelni az elvárásnak. Itt az óravázlat, amit úgy írtam meg, ahogy elvárták. Az óravázlattal bementem órát tartani, a tanulók mögött sorjában ültek a csoporttársak és a gyakvezető tanár.
Mit tettem én, balga?
Néztem az óravázlatot, megfelelni a leírásnak, és néztem a hátsó sorban ülő jegyzetelő felnőtteket. Közöttünk ültek a diákok, akiknek leginkább meg kellett volna felelni, de ez is téves. Átnéztem rajtuk, átnéztem felettük. Mi lett a vége? Totális kudarc.
El kellett jutni odáig, hogy a gyereket lássam. De úgy, hogy nem akarok neki megfelelni, nem én akarok jónak látszani a szemében, hanem észre kell vennem, hogy mire van neki szüksége.
Ne te akarj jó lenni, hanem azt akard, hogy ő legyen jó.
Egy másik példa egy későbbi korszakomból, úgy 14 évvel ezelőttről.
Évtizedes tapasztalat és kutatómunka arról, hogyan tanul az agy értőn, nem magolva, s összeállt róla az esszencia, a koncentrátum. Elkezdtem a tanulástréningeket.
Naná, hogy jött a megfelelési kényszer.
Kiálltam 14-16 teljesen idegen ember elé, hogy átadjam nekik ezt a tudást. Hibáztam. Meg akartam felelni nekik. Hogy beszélek, hogy tartom magam. Féltem, vajon tudok-e majd válaszolni a váratlan kérdésekre. Nem volt kudarc, hisz a tanítási tapasztalat azért már megmutatkozott.
Inkább úgy tudnám leírni, hogy amikor beszéltem, arra figyeltem, hogy mit mondok, hogyan fogalmazok. A fókusz magamon volt ahelyett, hogy a nagyítómmal rájuk, az arcokra, az arcokról visszatükröződő őszinte érzésekre figyeltem volna.
Ugyanis onnan lehet leolvasni, hogy neki mi kell. Neki mi kell, hogy Ő LEGYEN JOBB. Azért jött.
Ma már nem foglalkozom azzal, hogy én jó vagyok-e abban, amit tudok, mert ebben a tudásban nem 10 000 óra van, hanem sokszor 10 000 óra, holisztikus, hálózatos tudás, amit még azóta is fejlesztek. Olyan nincs, hogy az ember mindent tud.
Minden idegszálammal arra az emberre figyelek, aki eljött hozzám, hogy tanuljon tőlem. S ha neki ez mégsem elég, nem tetszik, akkor sem az én tudásommal van baj, hanem az ő elvárásával. Azt várta, hogy munka, gondolkodás nélküli csodapirulát kap tőlem.
Hozok egy másik példát, persze, hogy saját tapasztalat, de másik oldalról. Kérek egy munkát egy grafikustól. Megbeszéljük az elképzelésem. Ha ő nem magabiztos, akkor nekem akar megfelelni. Kudarc.
Ilyenkor azt mondom, ne rám figyelj! Figyelj arra, ami belőled jön, engedd, hogy feltörjön, nem számít, hogy nekem tetszik vagy nem. Belőled jöjjön.
Amikor a tulipánhagymát elülteted és tavasszal kihajt, nem gondolkodik azon, hogy fog-e tetszeni annak, aki elültette. Mégis szép lesz.
Nem tud nem szép lenni, mert a tulipánságát adja. Nem akar rózsa lenni, mert a gazdájának a rózsa tetszik. Azért ültette a tulipánhagymát, mert tulipánt akar csodálni.
És még valami borzasztóan fontos így a végére. Ha szülő vagy, ne arra neveld a gyereket, hogy neked megfeleljen. Te sem megfelelési kényszerrel születtél. Megtanultad, eltanultad. Kitől? A saját szüleidtől, a környezetedtől, a társadalomtól. Ne add tovább, s így a láncreakció megáll. Engedd, hogy gyermeked az legyen, akinek született.
